Két jégkorong torna idegenben

U12A Kassa, Szlovákia
2018.03.30 - 2018.04.01

Word Talent AAA Tournaments Telc, Csehország
2018.04.04-05

Ilyenkor annyira szeretném, ha többet tudnék erről a sportról, és válaszolni tudnék Marcellnak, mikor értetlenül kérdezi, hogy mi történik vele. Mi okozta azt, hogy egyik tornán olyan szépen, tőle megszokott módon tudott hajtani, a másikon viszont önmagához képest mintha csak állt volna a jégen.
Ráfoghatjuk, hogy elfáradt, vagy arra, hogy életlen a korcsolyája, de ez mind csak magunk ámítása lenne.
De akkor mi történt? Nem tudjuk. Egyikőnk sem. És értetlenül, ijedten állunk a történtek hatása alatt. Vajon utolért bennünket, amitől annyira rettegünk? Vajon ekkora elhivatottsággal a szívében ővele is megtörténhet, hogy megáll a fejlődésben? De egyik napról a másikra? És ha tényleg megáll, akkor újra képes lendületet venni, vagy itt a vége?

Megannyi kérdés....

De talán túl sötéten látjuk. Talán edzői szemszögből van erre egy pontos magyarázat. Ilyen esetekre lenne jó egy olyan rendszer, ahol egy-egy gyerek fejlődését végigkíséri egy edző. Aki oda tud figyelni a gyerek mentális fejlődésére is, és elfogulatlanul képes irányítani azt.
Az egyik tornán találkoztam egy olyan szülővel, aki könyvből tanulja a hokit, hogy ő taníthassa a gyerekét. Azt vallja, "inkább ő rontsa el, mint egy vadidegen". Annak ellenére, hogy egyáltalán nem tudok azonosulni ezzel a szemlélettel, érdekes látni, hogy mennyire különbözően gondolkodunk, ha a gyermekünkről van szó.
Én úgy gondolom, az az "idegen" - aki alatt természetesen az edzőt értjük, - sokkal több tapasztalattal rendelkezik nem csak a hoki, hanem a lelki fejlődés tekintetében is, amit nyilván egyik könyv sem ír le. Minden szakmában van olyan praktika, amit csak az "öreg" - és ide értem a fiatal edzőket is, hisz ők is több évet tudnak a hátuk mögött a sportból - edzők tudnak átadni az arra fogékony gyerekeknek.
Nagy a valószínűsége annak is, hogy a lelki vívódások jópár szintjével találkoztak már pályafutásuk alatt. Egy-egy gyereken ezeket a jeleket felfedezve már tapasztalatuk átadásával hozzá tudnák segíteni a továbblépéshez.
Egy ilyen mentor edző jelen pillanatban hatalmas segítség lenne nekünk is, hogy Marcell jelenlegi állapotán átlendülhessünk. Vagy egyszerűen elmagyarázza, hogy valójában semmi baj nincs csak tényleg meg kellene élezni a korit, vagy rendesen bepászkázni az ütőt, nem csak félig, mert most úgy tetszik.
Ó, hogy egy apró bolhából nem is elefántot, hanem egyenesen mamutot vagyunk képesek kreálni a tudatlanság határán.
Talán tényleg van haszna egy-egy témával foglalkozó könyv áttanulmányozásának még akkor is, ha nem akarunk a szakma mesterévé válni.
Laikusként annyi, de annyi kérdés felmerül, mikor egy sportolót nevelünk, hogy már zsong tőle a fejünk.
Pedig lehet, hogy egyszerűen hagyni kellene, hogy ő tanulja, tapasztalja, és mássza meg egyedül ezeket a lépcsőfokokat. Szülőként pedig "csak" mögötte állni, hogy le ne essen.


Anya


Ui.
A történtek óta, eltelt már jópár hét. Az adott szituációra még mindig nem tudjuk a választ, de szerencsére tovább tudott lendülni ezen a csalódáson, és pár napra rá már képes volt saját magától elvárt szinten teljesíteni.

Marcell és a győzelem

2018.03.04. III. U10 Gyerekvilágbajnokság - Dunaújváros

Szeretem ezt a világbajnokságot!
Ez már a harmadik.
16 ország színeiben mintegy 250 magyar kis jégkorongozó véletlenszerűen összesorsolva.

Megannyi kritikát kapott már a rendezvény, de én mindig is úgy gondoltam rá, mint egy ragyogó lehetőségre, ahol új barátságok köttetnek. Pláne az után, hogy a tavalyi "világbajnokságon", amikor is Marcell egy csapatba került Halász Márkkal, a dunaújvárosi csapat kiváló kis kapusával és barátok lettek, már biztos voltam benne, hogy -legalábbis nálunk - elérte célját.
Nagyon várta Marcell, hogy idén is Márkkal lehessen egy csapatba, és nagyon boldog volt, mikor Norvégia csapat névsorába a sajátja mellett barátja nevét is megtalálta.
A többi név ismeretlen volt még, ahogy az edzőé is, így mind barátság, mind a várható végeredmény szempontjából is rengeteg lehetőséget és kérdést rejtegetett magába ez a torna.

Tudtam, hogy Marcell nagyon jó formában van annak ellenére, hogy a szezon közepe nem megfelelően alakult. De a nehézségek ellenére is fent tudtuk tartani benne a motivációt, ami még mindig sokkal erősebb holmi visszahúzó erőnél. Már szinte rutinná vált, hogy minden évben elölről kell kezdenie a bizonyítást az épp aktuális edző felé. És év végére mindig eljutunk oda, hogy tényleg nem semmi a gyerek. Mindeközben, mint szülőknek hatalmas felelősségünk van abban, hogy átlendítsük a nehezebb, és sokszor igazságtalannak vélt helyzeteken is. Mindenesetre kemény leckét kap ennyi idősen. De talán mindezekkel a küzdelmekkel együtt képes arra a teljesítményre, amit az elmúlt hétvégén bemutatott.
Hiába sulykoltam bele, hogy ez most tényleg csak egy játék, ne vegye túl komolyan, inkább csak ismerkedjen, barátkozzon, de ő most sem tudta megtagadni önmagát. Első pillanattól kezdve keményen küzdött.

Nem számoltam én a gólokat, nem is lehetett követni. Csodálattal és nem kevés büszkeséggel figyeltem minden mozdulatát. Sorra nyerték a meccseket. Márk kiválóan védett, Marcell pedig ragyogóan támadott. Ahogy kezdett összeszokni a sorában lévő két KSI-ből (Központi Sport Iskola) jött csapattársaival Zsomborral és Dománnal, annál verhetetlenebbek lettek. Végre megadatott neki amire mindig is áhítozott hogy kapu előtt olyan tökéletes passzt tudjon adni, és annak, aki ezzel élni is tud, hogy ahhoz kétség se férhessen. Dománnal oda-vissza végig teremtették meg egymásnak ezeket a gólhelyzeteket.
Egyik ilyen jól sikerült meccs után, mikor boldogan és elégedetten jött le a jégről megkérdeztem tőle:
- Marcell, tudod ki ez a fiú?
- Most már igen, Anya!
- Emlékszel mennyire haragudtál rá a MAC tornán, amikor ellenfélként nem egyszer leszerelt? Ő volt az. Most meg egy csapatban milyen csodálatosan együtt tudtok játszani.
- Igen, és ezért olyan jó ez a világbajnokság. - válaszolta

Az utolsó, döntő meccs előtt Dánia csapata ellen azért kicsit izgultam. Ha már idáig eljutottak milyen szép is lenne nyerni. De az első pár perc után egyértelműen látszott fölényük. Ezt a meccset is magas gól különbséggel zárták.
16 ország zászlaja alatt ezúttal Norvégia került ki győztesen!

Szokásához híven most is szerényen, visszafogottan ünnepelte a győzelmet,  de azért kiült arcára a megkönnyebbülés, az elégedettség és a kisfiús báj.
Átöltözve, az eredményhirdetésre várva kezdtem őt hiányolni. Már jó ideje eltűnt. Végig jártam a csarnokot, majd egyszer csak megpillantottam a lelátó egy távoli részén. Barátjával, Márkkal nézték a még zajló meccseket és elmélyülten beszélgettek, majd néhány pillanattal később  önfeledten játszott, rohangált ( hat keményen lejátszott meccs után is ) és bohóckodott a fehérvári csapattársaival, akik a nap folyamán még olykor ellenfelek is voltak.

Na ilyen az ő gyerekkora. A felszabadult játék csak a kemény meccsek után jön. Ez ő.

Nem győztük begyűjteni a dícséreteket.
Az egyik csapattárs anyukája még azt is megjegyezte, hogy az "első sorunk fényévekkel áll a többiek felett".  Az erős túlzástól eltekintve is büszkén  fogadtam a bókokat. Marcell inkább elmenekült. Szereti hallani a dícséreteket, de mégis olyan megszeppent és visszahúzódó lesz, mikor szemtől-szembe kapja.

Tegnap, ahogy felolvastam neki a hétvégére csapatába sorolt edző, Wehli Márk üzenetét, láttam arcán a büszkeséget.
- Anya, olvasd el újra! - kérte
- "Zseniálisan tehetséges és alázatos, már csak a szerencse kell, hogy mellé álljon! Nagyon büszke leszek ha sikerül, pedig csak egy napot töltöttem vele!" - becsukott szemmel,  mosolyogva, elégedetten hallgatta. Én pedig boldogan olvastam.

Anya

Megérdemelt győzelem

Remegő kézzel csomagoltam el a fényképezőgépet. Tudomásul kellett vennem, hogy ilyen idegállapotban nem lehet fotózni.

Végignéztem én már számtalan meccset, de ezt az euforikus állapotot még nem éreztem. Hangosan, kiabálva szurkoltam nem törődve a körülöttem lévőkkel. Én, aki ezidáig előbb körülnéztem, mielőtt az orrom alá mertem motyogni, hogy "gyerünk kicsim", most azonban senkivel nem törődve ugráltam fel és kiabáltam önkívületben hogy "Hajrá Volán". Egyébként be kell vallanom magamnak is, nagyon felszabadító érzés. Utólag belegondolva, ha nem így tettem volna, akkor a szívem simán felrobbant volna.

Felcsik csapata elleni középkezdés

Nem azért izgultam ám a döntő meccsen, mintha nem lett volna elég és nagyon szép eredmény a 14 csapatból álló nemzetközi mezőnyben 2. helyezést elérni. Nem, dehogy.

Azonban ez a 9-10 éves gyerekekből álló maroknyi csapat ezúttal nagyon egyben volt. Legfőképpen fejben. Kivétel nélkül küzdöttek az utolsó pillanatig is tudomást sem véve a célegyenesig vezető 7 lejátszott meccsről. Tisztán lehetett érezni rajtuk, hogy ők most nem az Akadémiáért, nem az edzőkért, nem is a szülőkért, hanem egymásért, saját magukért akarták megnyerni.

Na, ezért izgultam ilyen leírhatatlan állapotban.

Látszott már, hogy nagyon elfáradtak erre az utolsó meccsre. 2:0-ás vezetés után az ellenfél szlovák Be The Best csapat 2:3-ra fordítani tudott, ami láthatóan felborította az egységet. Mégis olyan erős akarat volt bennük, hogy rendkívül szoros közdelem árán is, de 5:4-re győzni tudtak.

Persze, mint mindig ezúttal is kiemelhetném Marcell teljesítményét és mondhatnám nagyképűen, hogy nélküle nem ez lett volna az eredmény, de akkor a teljesség igénye nélkül kiemelhetném Rupert Áront, Horváth Benjamint vagy a kapusunkat, Warvasovszky Áront is. Hisz nélkülük sem lenne a csapaté a legnagyobb serleg.

Ez egy csapatsport. Elengedhetetlen az egyéni teljesítmény, de csak akkor és addig, amíg az a csapat érdekeit szolgálja. Erre tanítjuk Marcellt. Az önzetlenségre.

Marcell a csapat kupájával

Az elmúlt hónapokban ez a kis csapat Arany Máté vezetőedzővel együtt olyan nagyfokú fejlődésen esett át, amely lezárásaként méltón érdemelték ki a MAC Hídépítő Cup I. helyezését.

Marcell az ellenfél csapatok edzőinek ajánlására a csapat legjobb játékosa díját is elhozhatta. Öröm, elégedettség és megnyugvás ült ki az arcára. 

A díjkiosztó ünnepség és az utána következő fotózás után boldogan és önfeledten száguldott körbe-körbe a jégen. 

És számomra ez a legnagyobb ajándék. Hogy a fiam kellő önbizalommal telve, felszabadultan, elégedetten, fülig érő mosollyal volt képes örülni a sikernek. 

Ha az egész hétvégéből csak egy momentumot választhatnék, kétséget kizárólag ez lenne az. 

Az önfeledt öröm.

Anya

Santa Claus Cup 2017 Dunaújváros

2017.12.01-03

Keservesen sírt, mikor az iskolához értem.
Beesett szemekkel, meleg homlokkal közölte:
- Anya, nem érdekel mi ez, nekem akkor is mennem kell holnap!
- Szó sem lehet róla, kicsim! Lázasan nem mehetsz jégre! Ráadásul ez nem csak egy meccs, hanem egy 3 napos torna. Ki tudja, milyen szövődményei lehetnek.
- De nekem mennem kell! - erősködött
- Értsd meg! Nem mehetsz! Az egészséged fontosabb!
- Anya, muszáj! Számítanak rám! Ott kell lennem!
Erre az öntudatra az anyai szív is enyhülni látszik. De nem. Mégsem. Ez csak egy pillanatnyi megingás. Keménynek kell lennem. Hiszen nincs jól. Napok óta lappangott benne valami, éreztem. De reménykedtünk, hogy a sok vitamin hatására legalább a torna végéig nem jön ki rajta semmilyen betegség. Annak ellenére reménykedtünk, hogy ebben az időszakban ezt eddig még egyik évben sem sikerült megúsznunk.
Nagyon fontos hétvége várt rá, nagy nyomást tettek a vállára. Az edzők elsősorban tőle várták a minél jobb helyezést.
Tisztában voltam vele, mennyire fontos ez az esemény mind az Akadémiának, mind a csapatnak, mind pedig Marcellnak.
Miért történik ez velünk?
Ráadásul APA is előző nap érkezett haza. 2 hónapig nem látták egymást, mindkettőjüknek nagyon fontos volt, hogy itt legyen erre a hétvégére.
És most a rengeteg készülődés és várakozás ellenére dugába dőlni látszik minden.
Miért kell ekkora döntés elé állnom? Nem merem én ezt felvállalni. Értem én a dolog fontosságát, hogyne érteném. De az egészsége mégiscsak fontosabb.
Azonban a betegségtől beesett, az aggódástól kisírt szemek látványa iszonyú fájdalommal töltött el.
Mit tegyek? Nem vagyok képes ekkora döntést felvállalni. De akkor mi legyen? Igen - villant be -, a háziorvos délután rendel. Micsoda mázli. Igen, döntsön az orvos. Ha ő engedi, akkor én is nyugodtabb leszek.
Ettől az ötlettől Marcell is nagyon izgatott lett. Szereti a doktor bácsit, ő biztos megengedi, hogy játsszon. Annyira biztos volt ebben, hogy meg is nyugodott, mire odaértünk.
Épp időben, rendelési idő vége előtt pár perccel érkeztünk. Az ijedtség jóval nagyobbnak bizonyult, mint a valódi probléma, de azért az orvos is feltételekhez kötötte az engedélyét.
Marcell azonban még ebben a helyzetben is képes volt alkudozni.
- Ne szóljunk az edzőknek. - kérte
- Tudniuk kell kicsim, hogy nem vagy teljesen jól. - válaszoltam
- Nem, anya! Nem akarom, hogy ez miatt másképp bánjanak velem! Nem szólunk.
- Rendben. - válaszoltam megadóan - De én döntök. Ha nem vagy jól, nem játszol tovább.

Hogy a betegségtől-e, vagy az amúgy is intenzív terheléstől, a 3 nap és 10 lejátszott meccs hihetetlen szélsőséges érzelmi hullámzásokkal tarkítottra sikeredett.
2 meccstől eltekintve szépen, kiegyensúlyozottan játszott. Nem látszott rajta a betegség, tartotta magát. Én is csak a szemében láttam, és az étvágytalanságából következtettem. Bár utóbbi megszokott nála ekkora nyomás terhe alatt is.
Egy panasz sem hagyta el a száját. Én is csak messziről lestem, látok-e rajta változást, mert nem akartam az örökös kérdéseimmel terhelni.
A Vasas csapata ellen Marcell góljaival 2:0-ra vezettünk, majd szerencsétlen fordulatnak köszönhetően 5:2-re kikaptunk.

 

 

 

 A budapesti MAC elleni meccs nagyon szorosnak bizonyult, de Marcell 4 góljával végül sikerült 5:4-re győztesként kikerülni a csatából. 

Érzelmileg a legmegterhelőbb meccsnek azonban Dunaújváros csapata, a DAB elleni párharc bizonyult. Tényleg érezhető volt-e egy kívülálló számára is, vagy csak én láttam rajta, de már a jégre lépés pillanatában sűrű érzelmek ültek az arcára. 

Először nem is értettem, hisz eddig mindig nagyon várták Márkkal az egymás elleni meccset, de ez most más volt. Valamiért más volt. Az egész meccs alatt éreztem rajta egy pillanatnyi megingást barátja kapuja előtt. 

Nagyon szoros meccs volt. Mindkét csapatban rendkívüli erővel küzdöttek a gyerekek. Az edzőkön is látszott a különösen felfokozott hangulat. Mindkét csapat győzni akart. 

Marcell végül kétszer talált Márk mögé a kapuba, de az utolsó percben már veszni látszott minden. A DAB 5:4-re vezetett ekkor az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia csapata ellen. Mindössze 3 másodperccel a vége előtt Marcell még megkerülte a kaput és egy úgynevezett úttörőgóllal betessékelte a korongot a hálóba. Hihetetlen élmény volt. Utolsó másodperces gól! Az egész csapat ujjongott. 

Igaz, hogy ez egy döntetlen eredményt jelentett, de a döntetlen nem vereség. A döntetlen egyértelműen mutatja, hogy két hasonló képességekkel rendelkező csapat mérte össze tudását. Kiegyenlítetten. A végső eredményhirdetés is ezt igazolta, hisz ez a két csapat egymást követte a ranglistán. Hatalmas küzdelem volt mindenki részéről. 

Marcell érzelmei igencsak szélsőséges utat jártak be. 

A meccs végén, már átöltözve félrehívott. Nem szólt, csak hozzám bújt. Felültünk kettesben a lelátóra és az éppen zajló egyik meccset néztük. Nem emlékszem ki játszott. Nem is volt fontos. Majd felállt, és szép lassan elindult. Hátranézett, és szemével kérte, menjek vele. Követtem. Sétáltunk. 

Fél óra telt el, mire láttam, hogy arca kisimul, megnyugszik. 

- Most már megyek játszani. - mondta, és már ott sem volt mellettem. 

Én csak leültem a legközelebbi székre és lassan potyogtak a könnyeim. 

Később az edző úgy nyilatkozott, hogy sokáig egyik legemlékezetesebb meccsként marad meg emlékeiben az a rendkívüli küzdelem. 

Hát nekünk is...

A meccs utáni első találkozás Márkkal igen visszafogottra sikeredett. Mindkettőjük arcára némi szomorúság ült, de egy gyors ölelés, és egymásra mosolygás után szavak nélkül zajlott a bocsánatkérés és megbocsájtás. Ki tudja, hogy játszanak-e még valaha együtt, vagy egymás ellen, de az biztos, hogy barátságuk ezúttal egy jelentős mérföldkőhöz érkezett. És kitűnőre vizsgázott.

A másik érzelmileg megterhelő meccs a cseh Trnava csapata ellen zajlott. 

De ezúttal az érzelmek a düh és a tehetetlenség irányába hajlottak. Marcell is, mint a legtöbb ember nem teljesít jól, amikor ideges. Ráadásul 9 évesen még nem tudja mindezt kordában tartani.

9 évesen? Hisz sokszor felnőttként is lehetetlen. 

Bírói döntések sorozata is az ellenfél javára dőltek, hisz a Marcellra ráállított játékosok durvaságára adott reakciója miatt többnyire őt bűntették. És minél jobban felhúzta magát ezen, annál szigorúbb ítéletek következtek. Mígnem egyszer csak a bíró leküldte őt a pályáról. 

Olyan villámgyorsan történt mindez, hogy követni sem tudtam. 

Pár nap elteltével, mikor kérdeztem őt az érzéseiről a Trnava elleni meccs kapcsán, még mindig a bíró döntését nehezményezte. Nem értette, hogy lehet bíró az, aki ilyen igazságtalan.

Kemény, küzdelmes hétvége után a nemzetközi mezőny 20 induló csapata közül a 12. helyen végzett az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia U10 csapata. Nagyon elfáradtak, de az utolsó másodpercekig kitartóan küzdöttek a céljukért. 

Marcell 10 meccsen 19 gólt lőtt. Kétszer lett a meccs legjobb játékosa, majd végül a torna zárásakor a csapat legjobbjának járó kupát is ő vehette kézbe.

 

Természetesen másnap első dolgunk volt a doktor bácsinál látogatást tenni, hogy elújságoljuk az eredményeket. Egy gyors vizsgálat után a biztonság kedvéért 3 nap pihenőt írt elő számára. Szükség is volt rá, hisz nem csak a betegséget, de ezt a hihetetlen erőket felemésztő küzdelmet is ki kellett pihennie.

 Anya

Köszönet a képekért Méder Henreitt fotográfusnak! HenArtPhoto.hu

 

Bemutatkozó video

Szezonzáró 2017

2017.07.24

- Anya! Már nagyon hiányzik a jég! - súgta fülembe Marcell egyik éjjel, mikor is a nagy melegben nem tudott elaludni.

- Tudom kicsim, de kibírod! Talán jövő héten már lesz jég. - biztatom, közben pedig pontosan tudom, mennyire nem találja fel magát. Már az izmait is kezdi egy kis zsírréteg takarni a sok és rendszertelen... számítógépezéstől. Ebben a nagy melegben az egyetlen vigasza, ha vízközelben lehet. Úszni ugyan nem tud (mert magának sem meri bevallani, hogy fél a víztől!!), de legalább felfrissülhet ebben a hőségben.

Bezzeg a jégcsarnok: ott olyan hűs a levegő, olyan tiszta és megnyugtató. Sokszor ott is folyik róla a víz, de csak a sok és kemény munka után, ami mindig elégedettséggel tölti el. De fázni soha nem fázik. Hiába, ez az ő természetes közege. És most mennyire hiányzik!

Az elmúlt szezon már sorrendben a negyedik évünk volt, de ezidáig minden szempontból a legkeményebb. De mivel a rosszra nem emlékezünk, csak megveregetjük egymás vállát, hogy ezt is megoldottuk, így végül is elégedetten zárhatjuk ezt az időszakot is.

De nézzük sorba:

Tavaly ilyenkor már sikeresen térhettünk haza első, bemutatkozó amerikai utunkról, és tervezgettük a következőt is, amely hasonlóképpen rengeteg élményt hozott magával újabb adag inspirációval és motivációval fűszerezve.

Szezonkezdékor Marcell (ismét) mini korcsoportos lett, és ez így is maradt a szezon második feléig, mikor is becsatlakozhatott az U12 korosztályhoz is.

Az elmúlt évekhez képest továbbra is hasonló volt a forgatókönyv: Szezonnyitó torna, Mikulás kupa, Winter Classic, MAC torna, Steel Bull Cup, U10 Világbajnokság és mindehhez jött pár meccs erejéig az U12 bajnokság. Emellett pedig felkérték a csehországi Telc városában tartott tornán való részvételre, ahol az U9 korosztályos Hungary Talent csapat egyik kiválósága lehetett. 

Kérdésemre, hogy melyik torna tetszett neki a legjobban, a maga természetességével és szerénységével csak annyit válaszolt, hogy mindegyik, mert jégen lehetett. De ha mélyebbre ások, kiderül, hogy azokat élvezte a legjobban, ahol új barátságokat köthetett. 

A dunaújvárosi kapussal, Halász Márkkal már az U10 Világbajnokságon is egy csapatba sorsolták őket, a telci torna alkalmával meg már egy szobába kérték magukat. Ugyanis nagy örömükre még a szállodájukba sem volt szülő, nemhogy a szobájukba. Ennél pedig nincs semminek nagyobb csapatépítő szerepe akkor sem, ha egymás számára idegen gyerekeket zárnak három napra össze. A közös programok, a közös cél hamar összekovácsolta őket, és az utolsó meccseken már igazi csapatként tudtak együtt küzdeni. Külső szemlélőként fantasztikus volt látni, hogyan válik napról - napra, meccsről - meccsre egy csapattá 14 gyerek. 

Az élet számtalan akadálya ellenére továbbra is azt tervezzük, hogy Marcell a tengerentúlon folytathassa tanulmányait. Félreértés ne essék, nem azért, mert itthon nem kaphatja meg a korának megfelelő, színvonalas képzést - hisz nagyon jó helyen és kezekben van Magyarországon is az Ifj. Ocskay Gábor Akadémián -, hanem azért, hogy felnőtt játékosként minél kevésbé kelljen az "idegenlégiós" szerepével találkoznia abban az esetben, ha álma valóra válhat és tényleg NHL játékos lesz. Tudom, tudom! Hatalmas célok! De én hiszek abban, hogy az lesz tényleg hatalmas, akinek az álmai is legalább ekkorák.

És Marcellnál ebből nincs hiány.

Továbbá azt gondolom, hogy ha már most, 9 évesen pontos tervei és céljai vannak - amit nem én, vagy APA épített fel benne, hanem ő maga -, akkor megtanul tervezni és terveit valóra váltani, ami a jégkorongtól függetlenül az élet minden területén csak hasznára válhat. 

És egyébként is miért törvényszerű, hogy az ember egy adott helyen élje le az életét? 

Amint a lehetőségek is mellénk állnak, útra kelünk...

Anya

Marcell ismét úton

2016.08.10.

Várt és váratlan, jó és rossz történések követték egymást, de végül Marcell ma reggel ismét repülőre ült.

Némi izgalommal, de csupa természetességgel fogadta a hírt, hogy újabb torna várja őt a tengerentúlon. Ezúttal New York, majd Philadelphia az úticél. 

Az ő szempontjából ha lehet, most még jobban összevágnak a dolgok. Várja, hogy megismerhesse a csapattársait, hisz innentől kezdve rendszeresek lesznek a találkozásaik. Ő még nem tudja, csak érzi annak a bizonyos első benyomásnak a fontosságát, mert hiszen tudat alatt ugyan, de ő is ez alapján ítéli majd meg őket. 

Alig pár napja tudtuk meg, hogy lesz még egy magyar fiú a csapatba, amitől ha lehet, még jobban feldobódott. 

- Anya, anya! Ő legalább érteni fogja, mit mondok! - lelkendezett.

Ezúttal attól sem kell tartania, hogy nagyobbakkal játszik, hisz most már a saját korosztályában mutathatja meg magát. Itt várhatóan még jobban ki fog tűnni a koritudásával, gyorsaságával, korongvezetésével és azzal a mérhetetlen alázatával.

Előnye még az előző tornához képest, hogy itthon már másfél hete elkezdődtek a jeges edzések, így felkészültebb lesz, mint előzőleg, amikor is majd' 2 hónap kihagyással lépett jégre. 

Ezúttal Apával kettesben mennek a hosszú útra, ami bizonyos szinten mindhármónkat megvisel. Az utóbbi másfél évben munkám miatt sok tornát és mégtöbb edzést voltam kénytelen kihagyni, most azonban akadályozó faktornak belépett az utiköltség is. 

Tegnap este - mielőtt munkába indultam volna - ismét megkaptam az időnként felszínre törő, számomra azonban egyik legfájdalmasabb és legnehezebben megválaszolható kérdést: "Anya, miért mindig csak Apa néz meg engem?" 

Pedig a válasz nagyon egyszerű, mégis szívembe markol és lebénít a kérdés. Ezt a kieső időt nyilván bepótolni már nem tudom soha, de bízom benne, hogy eljön majd az az idő is, hogy bármikor néz fel a lelátóra - legyen a edzés, vagy tétmeccs - mindig megtaláljon a szemével.

ANYA