marcellhockey: Marcell a legjobbak között

Már egy hónapja tudtuk...
Csupán az időpontra vártunk...
Mindenesetre addig Marcellnak nem szóltunk...
Izgatottabbak voltunk, mint egy kisgyerek...

Az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Alapítvány Marcellt korosztályában a legjobb 5 közé választotta.
Micsoda büszkeség!Micsoda jutalom a sok-sok munkáért, a sok-sok áldozatért!
Munkáért Marcell részéről, áldozatért a részünkről.
De ez nem olyan igazi áldozat ám!
Mert mit is áldozunk fel?
Leginkább az időnket. Na jó, én feláldozom sokszor a takarítást, a vasárnapi ebédet, de mik ezek ahhoz képest, amit cserébe kapunk. Olyan fiút neveltünk, aki alázatos a "munkája" iránt. Legyen az a sport, vagy legyen a tanulás. Bármit, amit csinál, kitartóan végzi addig, míg az nem lesz a legjobb.

Bevallom, nem volt ez mindig így.
Egész pici korában mindig nagyon szigorú voltam vele, mikor belekezdett valamibe és azt feladta. Sosem felejtem, mikor tán 3 éves sem volt még, és mindig autót rajzolt. Sokszor a lapon nem volt más, csak egy félresikerült kör, ami után hisztibe tört ki, majd mérgesen és sírva gyűrte össze mondván, hogy nem sikerült tökéletesre az autó kereke. Ezután minden alkalommal kisimítottam a lapot és szigorúan rászóltam, hogy márpedig be kell fejeznie. Majd gyorsan kiviharzottam a konyhába és magamba zuhanva elmélkedtem, vajon helyesen cselekszem-e.
Egy-két alkalom után már nem gyűrte a lapot, hanem önállóan küzdött tovább. Persze megmutattam neki, hogyan próbálkozzon, bevetettük a 20 Ft-os körberajzolását is, de még mindig előfordult, hogy mérgesen sírva fakadt. Újabb egy-két alkalom után már azt hüppögte:
- Tudom anya, nem adom fel! - és sírva próbálkozott tovább.
Sokszor rettentően sajnáltam, de mégis így éreztem helyesnek. Legtöbbször nem ésszel, hanem ösztönből cselekszünk, ha gyermekünk neveléséről van szó.

Mikor a jégkorong beköszöntött az életünkbe, addigra ezen a küzdelmen jócskán túl voltunk.
Ezért soha nem merült fel benne, hogy az edzés időpontján ne jelenjünk meg csak azért, mert nincs kedvünk. Sőt! Mai napig sincs olyan indok (betegségen kívül, de az szerencsére nagyon ritkán esik meg vele), ami miatt edzés kimaradhat.
Részünkről ez az áldozat.
Leszervezni, hogy épp melyikőnknek van ideje, vagy ha nincs, akkor kitől kérhetünk segítséget... de edzésen ott a helye. (Gyula mondta egyszer, hogy ilyen pici korban egy-egy edzés kihagyása óriási fejlődési különbségeket szül)
A legjobb a dologban azonban az, hogy ez már nem a mi elvárásunk. Ez már a saját maga elé támasztott követelménye. Ugyanúgy, ahogy a tanulás is.
Amikor edzés miatt nem a napköziben készíti a házi feladatát, akkor a jégcsarnokból hazaérve legtöbbször szó nélkül, önállóan nekiáll kötelességének.
Nincs vita, nincs ellenkezés.
Ez az igazi jutalom!

Az ünneplés és a díjátadó a kis névre szóló trófeával, majd a jutalomjáték a példaképével ezért nem egy ajándék számunkra, hanem egy óriási elismerés az eddigi erőfeszítéseinkért. Ami valljuk be, mindegyikőnk részéről öröm. Marcellé a játék öröme, miénk pedig a büszkeség érzése!

Az ünnepség keretén belül nagyon szép és megható megemlékezést hallhattunk az Alapítvány névadójáról, Ifj. Ocskay Gáborról és az ő általa felállított követendő példáról.
Marcell büszkén állt legfiatalabbként a kis díjazott társai között, ahol a mini és szupermini korosztályban összesen 11 kishokist díjaztak.