Végre... elérkezett az idő!

Az igazat megvallva a nyár nem a kedvenc évszakunk. Én még csak-csak elvagyok a melegbe, de a fiúk kimondottan szenvednek.
Tervezett programra csak akkor indulok velük útra, ha vagy légkondicionált helyre, vagy víz közelébe megyünk, hogy hűteni tudják magukat.

Utóbbival azonban Marcell nem igazán van kibékülve, mert még mindig fél a vízben. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, olyan görcsösen szeretne megtanulni úszni, hogy a legutóbbi próbálkozásunkat is kudarcként élte meg. Alig tudtam megnyugtatni, hogy ne ragaszkodjon ehhez annyira, nem kell mindent tudnia. Próbáltam elmagyarázni, hogy attól még jól érezheti magát a vízben, ha rajta a karúszó, és nem ér vízbe a kis arca. ...de talán akkor kezdett kicsit megnyugodni, mikor elmondtam, hogy nekünk nem fontos, hogy tud-e úszni, vagy sem, attól mi még ugyanúgy szeretjük. Talán fél órába is beletelt, mire könnyektől ázott szemei kezdtek felszáradni.
Ezután APÁval visszamentek a vízbe, és immáron karúszóval büszkén felszerelkezve már felszabadultan tudott játszani. Tudom azonban, hogy ez az állapot nem végleges, mert egy következő alkalommal ugyanezt meg fogjuk ismételni, mint ahogy eddig mindig...
Azonban ha olyan programunk van ami szabad ég alatt, verőfényes napsütésben zajlik, ráadásul sok ember között, akkor az biztos, hogy szenvedés a számukra. Mindketten ingerültek, próbálják ugyan jól érezni magukat, de sokszor marakodnak, összevesznek. Ezt én sem tűrhetem szó nélkül, békítő jelleggel belefolyok ugyan, de magukkal sodornak.
Tehát a végeredmény minden esetben egy nagy családi káosz.
Így visszagondolva nem is értem, hogy miért nem volt számunkra egyértelmű, hogy Marcell hokis legyen. Hisz ott adott a jég, a hideg.
Emlékszem, tavaly nyáron, az első augusztusi szezonkezdésünkre, mikor először tapasztaltuk meg, milyen semmihez sem fogható élmény a hideg jégcsarnokból kijönni a 30 fokos melegbe. :)
Épp ezért alig vártuk, hogy végre idén is elérkezzen ez az időpont.

És itt van!

Végre tegnap megérkeztek az első edzések időpontjai!
Jövő hét elején még szárazedzéssel kezdünk, de a hét második felében már 3 egymást követő napon jeges edzés következik!
Annyira jó! Marcell már visszafelé számolja a napokat!


ANYA

Nyaralásra készülve

214. július 13. Vasárnap

Sajgó szívvel veszem tudomásul, hogy Marcell ma nyaralni megy.
A Nagymama már tegnap előtt megérkezett érte, de mégiscsak a mai nap az, amikor buszra szállnak és 165 kilométert utaznak. Mivel nincs közvetlen buszjárat a két település között, ezért átszállással kell menniük, ami ráadásul több, mint egy órás várakozást jelent Siófokon. Akárhogy számolom, a menetidőket is összeadva az út legalább 4,5 óra lesz. Busszal. Mikor még az alig több, mint 2 órás autóutat sem bírja ki anélkül, hogy közben számtalanszor meg ne kérdezné, hogy "messze vagyunk még?".
Aggódom, de a biztonság kedvéért gondosan feltöltve útra készen elcsomagolom a tabletet is.
Még a délelőtt folyamán letöltöttünk közösen egy új játékot rá. Mondanom se kell, hokis játékot. Gondoltam, biztos, ami biztos, legyen elég választási lehetőség rajta, nehogy az úton unatkozzon.
Már a telefonokon is próbálkoztunk hokis játékokkal, de valahogy mindig olyan gagyi, élvezhetetlen, egyszerű grafikájú programot találtunk. Gondoltam, most próbáljuk meg újra, hátha azóta van már jobb is.
És láss csodát!
Nagyon jó kis játékot találtunk, ahol valóban csapatok játszanak egymással, nem csak ide-oda lövögetik a korongot. Egy probléma van talán vele, hogy Marcell számára még kicsit bonyolult. De aztán APÁval nekifeküdtek, hogy megfejtsék a szabályokat. Na én ebbe már nem folytam bele, úgyhogy részleteket nem ismerek, de ebéd utánra Marcell már egyedül gyűrte a pályát.

Sajnos azért most is kiütközött a "veszíteni nem tudás" nála, amit duzzogás, ingerültség és sokszor sírás kísér.
-Nem baj fiam, tudod, minél többször veszítesz, annál jobb leszel. - próbáltam nyugtatni, és ő tovább gyűrte, nem adta fel. Szép apránként jött rá a játék lényegére.

Nyaralás alatt nem hiszem, hogy sokszor elő fogja venni, de mikor hazajön és ismét APÁval lesz, biztos vagyok benne, hogy újra belemerülnek.
Imádom, hogy ilyenkor annyira megértik egymást... :o))


ANYA

Marcell tervei

Marcell 6. születésnapjára tabletet kért.
- Tabletet? És mire szeretnéd használni? - kérdezem tőle.
- Hát... játszani, meg tanulni.
- És mit szeretnél tanulni rajta?
- Angolt, hogy majd Kanadában megértsenek.

Mert jó fél éve már, hogy Kanada, a kanadai hoki gondolata beégett Marcell fejébe, vagy talán a szívébe. Nem telik el úgy nap, hogy ne hozná szóba ez irányú terveit. Akkor ugyanis egy magyar-kanadai öregfiú meccs alkalmával a vendég játékosok teljesen lenyűgözték. Kedvességükkel, ajándékaikkal, amivel a kis hokis-palántáknak készültek.
Valóban lenyűgözőek voltak, de hozzáteszem gyorsan, azért a mi csapatunk győzött :)

A meccsen Marcell edzői, Sofron Árpád és Sofron Attila is ragyogóan játszott, ami egyértelmű bizonyság a picik számára, ezek után talán még jobban felnéznek tanítóikra.

- Nem kell még neked tablet kicsim, majd talán ha iskolás leszel.

De persze mint igazi rossz szülők, amit Marcell kigondol és szeretne, azt megteremtjük.
APÁval közösen átrágtuk a dolgot és úgy döntöttünk, szülinapra ugyan nem kapja meg - csak hogy megtapasztalja milyen az, ha nem hullik az ölébe azonnal -, de az óvodás ballagására (20 nappal a szülinapja után) megvesszük neki.

Felkészültem rá, hogy mekkora meglepetés lesz, hiszen nem számít rá, hogy ballagásra ajándékot kap. Ezért nagyon izgatottan nyújtottam át neki a csomagot, vártam, a kitörő lelkesedést.

Erre Marcell az ajándék csomagolását látva csak ennyit mondott:

- Ja igen, a tablet.

Szinte lefagytam, nem is tudtam, mit mondjak. De azért látszott arcán a határtalan öröm, ahogy kézbe vette a gépet.

Keresztanyával...

Napokkal később, megkérdeztem tőle, hogy mi tetszett legjobban a ballagásban, mire ő csak ennyit válaszolt: a tablet :)

A játékok mellett természetesen az angol oktatóprogram sem hiányozhat.

Minap töltöttünk le rá egy léghokis játékost, amellyel nagy örömmel játszik. Sok köze nincs ugyan a hokihoz, de nagyon jó szolgálatot tesz arra, hogy megtanulja a korong irányváltoztatásait egy-egy akadály révén. Élvezi, mikor páros játékban legyőzi APÁt, és bosszankodik, mikor elveszít egy-egy játszmát.

Hát mi így fordítottuk hasznunkra a tabletet.

ANYA

Télből a nyárba, avagy jégről a vízbe

Másfél hónap jég nélkül rányomta bélyegét Marcell teljesítményére. 

De mindössze az első másodpercekben. :)

Egy kis kezdeti bizonytalanság után ott folytatta, ahol május elején abbahagyta.

Jeges edzésre hívtak minket, ahol a gyerekek tulajdonképpen statiszták voltak a Learn To Play elnevezésű asszisztensképzésen. Kapva kaptunk az alkalmon, hisz nyár közepén jégre lépni igencsak ritkaságnak számít.

Marcell szemmel láthatóan boldog volt a jégen, mindent a tőle elvárható maximumon teljesített, koncentrált minden feladatra... élvezte minden percét.

Sajnos nem lehettem vele, APA kísérte el.

Hazaérve azonban lelkesen, egymás szavába vágó élménybeszámolót tartottak.

A képek magukért beszélnek:

Edzés után pedig Marcell meghívást kapott a Kabai testvérek nagyszüleinek agárdi nyaralójába, egy jól sikerült medencepartira.

Nagyon élvezte a játékot, de a vízben továbbra sem érezte biztonságban magát.

Ezúttal is minden erejével azon küzdött, hogy megtanuljon úszni, de görcsösen kapaszkodott az úszógumiba.

 

Nem, a víz nem az ő közege.

Bezzeg fagyottan...

ANYA

Nyári hullámvölgyek

Minap valaki megkérdezte, hogy eldöntheti-e egy szülő, hogy mi lesz a gyermekéből felnőtt korában?

Szerintem nem. Szerintem egy szülőnek az a dolga, hogy minden megfeszített erejével támogassa gyermekét, vezesse az által kiválasztott úton.
Nálunk a jégkorong melletti döntés egyértelműen Marcellé.
Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy sportoló lesz a fiúnkból, pláne, hogy ilyen picinek.
Mikor világossá vált számunkra, hogy "mibe keveredtünk" - és ez akkor tudatosult, mikor hokisuliból beválogatták az Akadémiára -, egy dologban teljesen egyet értettünk APÁval. Ez pedig nem más, mint az, hogy Marcell csak és kizárólag addig fog hokizni, amíg ő akarja. Ha egyszer kijelenti, hogy vége, abbahagyja, akkor mi azt el fogjuk fogadni. Tehetség ide vagy oda, ehhez a mai napig ragaszkodunk.

De hol a határ? Meddig tart a támogatás és hol kezdődik a kényszerítés?

Nyár lévén és jég hiányában a hét elején szárazedzésre kellett mennünk. Marcellt egész odavezető úton a sírás kerülgette, nem szeretett volna menni, mondván, hogy nem szereti a szárazedzést.
Mentünk.
Ilyenkor támogatom őt? Vagy kényszerítem?

Mint ahogy az élet minden területén, nyilván a sportban is vannak hullámvölgyek.
Észrevettem már időnként rajta, hogy ha fáradtabb, ha kedvetlenebb, akkor nincs úgy kedve még akár jégre lépni sem.
Viszont tudja, hogy ilyen esetben sincs kivétel. Menni kell, és kész.
Ilyenkor támogatom? Vagy kényszerítem?

Visszatérve a nyárra, most görkorcsolya időszaka van. Fontosnak tartjuk, hogy minél többször legyen lábán korcsolya, még akkor is, ha csak kerék van rajta. De görkorcsolyával azért sokkal veszélyesebb a gyakorlás, mert az út göröngyös, és egyébként is elég egy éppen útban lévő kavics. Ez egész addig nem zavarta, amíg egyikben meg nem botlott, és el nem esett. Megütötte magát, és utána érezhetően nem volt már olyan bátor. Előfordult ezután az is, hogy fel sem akarta venni a görkorcsolyát.
Ha mégis ráadom, azzal támogatom? Vagy kényszerítem?

6 éves szülinapon kutyakiállítás, természetesen görkorcsolyával :)

Ilyen esetekben nálunk bevált módszer, hogy beszélgetünk róla.
Első kérdésem azonban mindig az, hogy még mindig hokis akar-e lenni. Ha erre nemcsak igent, hanem egy lelkes igent kapok, akkor nincs semmi gond. Akkor jöhet a lelki támogatás, annak átbeszélése, hogy mind a szárazedzés, mind a görkorcsolya, és minden gyakorlás hogyan befolyásolja az ő fejlődését.
Nem volt ez másképp a hét elejei szárazedzésre menet sem.
Megbeszéltük, hogy ez mennyire fontos, de ettől ő még nem lett lelkesebb.
Gyülekezőnél sem ment a többiekkel játszani, nem akart ismerkedni. Mert az egyik legnagyobb probléma talán az, hogy az új fiúkkal nem találja a hangot. Hiányoznak neki a régiek - a nagyok -, és az én könnyen barátkozó fiam itt most nem találja a helyét.
Távolról meglestem az edzést, láttam, milyen átéléssel és lendülettel dolgozott. Egy percre sem állt meg.
Mégsem talált barátokra.
Edzés végén az egyik apuka, aki látta az edzés előtti szorongását, megkérdezte tőle:
- Na, ugye nem volt olyan rossz?
- Kicsit jó volt. - felelte Marcell.
Igen, felpörgött, elfáradt, de lelkes továbbra sem lett.

Hét végére azonban elindultunk felfelé.
A hét második edzésére még mindig sírva indult, de már lelkesen jött ki.
- Anyaaa! - ugrott a nyakamba - mégsem olyan rossz ez a szárazedzés!
Ma pedig megmutatta, milyen új trükköt tanult meg a héten a görkorcsolyával. Hogyan kell egy helyben körözni, menet közben (egy helyben) megfordulni. Nagyon ügyes volt!

Mindenesetre már nagyon várja a jeget. Mégiscsak az az ő természetes közege.

ANYA

Ismét "kapus akarok lenni" veszély

Múlt héten a szezon zárásaként szülői értekezletet tartottak a jégcsarnokban. Már rutinos szülőnek számítottunk, hisz augusztusban a második szezonunkat kezdjük.
Itt rendszerint elmondják az újonnan felkerült szuperminis szülőknek, hogy mire is számítsanak, mik az elvárások és ennél a sportágnál kicsit sem elhanyagolhatóan, hogy mi mennyibe kerül.
Jó is ez így, hisz ezek után akik a szezonkezdéskor megjelennek, már nagy valószínűséggel komolyan is gondolják, hogy gyermekük ezt a sportot űzze. Tavaly is nagy volt a lemorzsolódás, gondolom az idén sem lesz másképp.
Hallgattuk türelmesen, hisz mi ezt már mind tudtuk.
Aztán jöttek a minket is érintő újdonságok.
Ami a legjobban felkeltette az érdeklődésüket, pontosabban felébresztette az aggodalmunkat, az egy új edző megjelenése. Ő azért jön a következő szezontól a Szupermini csapathoz, hogy már ilyen pici korban el tudja kezdeni a kapus-nevelést. Valóban nagyon fontos és égető kérdés, hiszen eddigi kapusaink, Hajdú Martin és Kovács Benedek korcsoportot váltottak, így kapus nélkül maradtunk.

Kép forrása: http://www.jegkorongblog.hu/2013/12/17/a-legkisebbeknek-is-jar-a-winter-classic/

Fotó: Mudra László (MJSZ)

Képen: Csúszka, Büki Marcell, Hajdú Martin, Denk Marcell

A terv úgy szól, hogy az új edző szeretne minden gyermeket beöltöztetni kapusnak és mindenkit "kipróbálni", megfigyelni.
A remény, amiben kapaszkodhatunk az csupán annyi, hogy a 2007-ben született srácokra vonatkozik, Marcell pedig ugyebár 2008-as. De ismerve fiam temperamentumát, biztos vagyok benne, hogy megkéri az edzőt, ha kell akkor pedig kiharcolja, hogy ő is beöltözhessen. Hisz a kapus lét iránti vágya ezidáig cseppet sem enyhült.
Ezidáig...
Mindezt tudva taktikát váltottam.
Igaz, ezeket a terveket Marcell még nem ismeri - nem véletlenül -, de megelőzve a "bajt" én is felkészülök a szezonra.
Annak, aki azt a részt még nem olvasta amiben ezt leírom, a többieknek pedig felelevenítés kedvéért nézzük az előzményeket.
Szóval: Marcell kapus akar lenni. Nem azért, mert jó érzés kivédeni a korongot, nem azért, mert a kapus gyakorlatilag egy helyben áll és nem kell koriznia, nem azért, mert mondjuk nagy a felelőssége, nem azért, mert ..., hanem azért, mert jól néz ki a felszerelése.
Kérdem én, elég indok EZ egy olyan 6 évesnek (mert május 10-én betöltötte a 6 évet :) :) ), aki egyébként imád korizni, imád folyamatosan az élre törni, mindennél jobban szeret gólt lőni, és elsírja magát, ha gólt kap a csapata?
Ítélkezz felettem nyugodtan, de nem engedem, hogy a fiam kapus legyen!
Hozzáteszem ismét, mint már eddig is, ezzel én nem a kapusokat szeretném leminősíteni, hiszen a szerepük nagyon fontos, ha nem a legfontosabb egy csapaton belül.

Szóval taktikát váltottam.
Mivel Marcell nem tud az edzői tervekről, ezért tudom, kicsit kijátszom őt, de jelen pillanatban cseppet sem szégyenlem magam.
Már nem tiltom, hogy kapus legyen. Már nem hogy nem engedem beszélni róla, hanem direkt felhozom a témát. Csak egy-egy mondat erejéig, amire a jelenleg zajló világbajnokság segít alapot adni. Ugyanis meccsnézés közben el-elejtek egy-egy megjegyzést:
- Szegény kapus, milyen mérges, hogy gólt kapott!
- Szegény kapus, hogyan vigasztalják a társai!
- Szegény kapus, ...
... de gondosan vigyázok, hogy ne vigyem túlzásba.
Egy meccs, egy megjegyzés.

Minap kint játszottunk az udvaron és szóba hoztam a témát.
- Szeretnél még kapus lenni?
- Nem, anya.
- Miért? Mert te nem akarod, vagy mert én?
- Azért, mert te. - hát, ez még nem jó válasz.

- Kicsim, szeretsz gólt lőni?
- Igen, nagyon.
- Ha beállsz a kapuba, akkor többé nem lőhetsz gólt, ugye tudod? - és látom, hogy ezen elgondolkodik.
- Kicsim, szeretsz gyorsan korizni?
- Igen, nagyon.
- Ha beállsz a kapuba, akkor többé nem korizhatsz ki onnan egy meccs közben, hogy elvedd a korongot, ugye tudod? - és ismét elgondolkodik.

Hagyom.
Játszunk tovább.
A téma feszegetéséből egyenlőre ennyi elég.

Azonban van még két hónapom szezonkezdésig...


ANYA



Ui:
Sok kérdést kaptam, hogy mikor és hol keressétek az új bejegyzéseket. Nincs meghatározott időpont, mikor is írok, inkább csak akkor, mikor valamilyen esemény történik körülöttünk. Amennyiben Te mégsem szeretnél lemaradni egyetlen írásomról sem, a jobb felső sarokban feliratkozhatsz az értesítőre.
Üdv.
Mónika

Sportmajális

2014. május 1. 9:00 Székesfehérvár

Buszról leszállva már látjuk a Petőfi szobornál gyülekező tömeget.
Marcell rögtön izgatott lesz.
Odaérve gyorsan ráadom a görkorcsolyát és a hokis mezt, hisz ebben fog felvonulni a többi sportolóval együtt.
Ha másról nem, a mezről minden hokis megismerhető. Mindegy, ki melyik korcsoportba tartozik, azonnal egymásra hangolódnak. Marcell megy a nagyobb fiúk után, ők pedig láthatóan szívesen hívják. Kicsit aggódom, mert időről időre eltűnik a tömegben a szemem elől, de nyugtatom magam, hisz nem lehet baj.
Időnként koriznak a téren is; már alig várják, hogy elinduljunk.

Végre bemondják a mikrofonba: "következik Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia" ... és indulhatunk.
Körülbelül 3 km-es utat teszünk meg a városon át a Bregyó Sportcentrumba, ahol csatlakozik hozzánk APA is Marcell nagymamájával, nagybátyával és két unokatestvérével, hogy együtt majálisozzunk.
De maga az út is igen emlékezetesre sikerült.
Az első 2 km-t Marcell a 37-es számú, ma már Minis Sajti Levivel teszi meg. Beszélgetnek közben.

Majd elénk kerül egy nagy fiú, akinek hátán szintén 21-es szám van.
Legutóbbi Minis tornán már Marcell kiszúrta magának, hisz közös számuk van.
Látom mennyire izgatott.
- Menj oda hozzá kicsim, nyugodtan.
- Anyaaa... gyere velem!
- Kicsim, nem ismerkedhetek helyetted. Ezt neked kell megoldani. Menj bátran. - és ötleteket adok neki, hogyan kezdjen beszélgetésbe.
Elindul, majd visszajön.
- Anyaaaa...
- Na jó, gyere, készítek rólatok hátulról képet, hogy látszódjon a számotok.
Odamegyek a fiúhoz, persze nem mond nemet a fényképre.

Ahogy gurulnak egymás mellett, máris elkezdenek beszélgetni. Már nem kellek, megy ez magától is :)
Nem győzöm figyelni őket. Kristóf (Virág Kristóf) nagyon aranyosan bánik a "picivel".
Együtt tesszük meg a hátralévő távot, közben Kristóf családja is odaér mellénk.

Nézem anyukáját, nagyon ismerős. Nagymamája is.
Nem jövök rá honnan. Izgat a dolog.
Tőlem nem megszokott módon, beszélgetést kezdeményezek, de sehogy sem ugrik be. Nem találunk közös pontot.
Már a sportpályára, a felvonulás végállomására érünk, mire rájövök... Gyerekkoromban, mikor nagyszüleimnél nyaraltam, akkor találkoztunk időnként. Milyen kicsi a világ :)
Fiaink pedig ugyanazt a sportot űzik, ugyanazzal a mezszámmal. Mindössze 4-5 év választja el őket.
Marcell szemel láthatóan felnéz a nagyobbra.
Kristóf leveszi a mezét, Marcellnak is hirtelen melege lesz...
Kristóf leveszi a görkorit, Marcell is cipőt kér...
Feltámad a szél, szeretném Marcellra visszaadni a mezét, csak Kristófot kell megkérnem, hogy vegye vissza :)
Annyira édes...
Együtt nézik még a műsort, az érkező ejtőernyősöket, aztán a tömegben elkeveredünk. Nem baj, lesz még alkalom találkozni.

Hamarosan megérkeznek az unokatestvérek is, és kezdődhet a majális...


ANYA