Kilépek a gyárból.
Fél kettő.
Marcell már a jégen.
Ma egy éve, hogy a Hokisuli keretén belül először jégre lépett.
Végre hétköznap is látom edzés közben, még ha csak pár percet is. DE JÓ!
Nem tudja, hogy megyek...
Vajon észre vesz-e?
Szinte futva megyek be a csarnokba. Nagyon várom, hogy lássam. Nem tudom megfogalmazni, milyen rossz érzés, mikor hétköznapokon nem láthatom a munkám végett. Hétvégéről hétvégére pedig mindig csak a változással, a fejlődéssel találkozom. Olyan jó lenne, ha élete ezen részét is lépésről-lépésre követhetném...
Bár tudom, hogy ez csak engem visel meg ennyire, Ő ezt szokta meg. Tudom, hogy szeretné hogy ott legyek, de elfogadja a helyzetet. De én nem!
Olyankor benn ülök az irodába és figyelem az órát.
Most lép a jégre...
Most vajon mit csinálhatnak... Próbálom elképzelni.
Most jön le a jégről...
Hát, ilyeneken gondolkodom.
De ma nem! Ma végre láthatom! Nagyon boldog vagyok!
Hátha még észre is vesz...!
Szóval futok a lelátóra, a megszokott helyünkre.
Egy kapura játszanak három a kettő ellen.
Marcell és Marci (Szautner Márton), a két pici egy csapatban. :) Kaptak maguk mellé még egy nagyobb fiút.
Így játszottak a kb. 8 éves Jilling ikrek ellen.
Marcell nagyon küzd. (Nyilván a többiek is, de őket nem látom :) Na jó, talán elfogult vagyok kissé.)
Cselez, passzol, ha kell, akkor véd, "megy mint a golyó"...
Imádom nézni!
Góóól!
Ettől boldogok nagyon!
Felnézett! Istenem, felnézett! Integet! De jó!
Boldog vagyok!
ANYA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése