Szerintem nem. Szerintem egy szülőnek az a dolga, hogy minden megfeszített erejével támogassa gyermekét, vezesse az által kiválasztott úton.
Nálunk a jégkorong melletti döntés egyértelműen Marcellé.
Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy sportoló lesz a fiúnkból, pláne, hogy ilyen picinek.
Mikor világossá vált számunkra, hogy "mibe keveredtünk" - és ez akkor tudatosult, mikor hokisuliból beválogatták az Akadémiára -, egy dologban teljesen egyet értettünk APÁval. Ez pedig nem más, mint az, hogy Marcell csak és kizárólag addig fog hokizni, amíg ő akarja. Ha egyszer kijelenti, hogy vége, abbahagyja, akkor mi azt el fogjuk fogadni. Tehetség ide vagy oda, ehhez a mai napig ragaszkodunk.
De hol a határ? Meddig tart a támogatás és hol kezdődik a kényszerítés?
Nyár lévén és jég hiányában a hét elején szárazedzésre kellett mennünk. Marcellt egész odavezető úton a sírás kerülgette, nem szeretett volna menni, mondván, hogy nem szereti a szárazedzést.
Mentünk.
Ilyenkor támogatom őt? Vagy kényszerítem?
Mint ahogy az élet minden területén, nyilván a sportban is vannak hullámvölgyek.
Észrevettem már időnként rajta, hogy ha fáradtabb, ha kedvetlenebb, akkor nincs úgy kedve még akár jégre lépni sem.
Viszont tudja, hogy ilyen esetben sincs kivétel. Menni kell, és kész.
Ilyenkor támogatom? Vagy kényszerítem?
Visszatérve a nyárra, most görkorcsolya időszaka van. Fontosnak tartjuk, hogy minél többször legyen lábán korcsolya, még akkor is, ha csak kerék van rajta. De görkorcsolyával azért sokkal veszélyesebb a gyakorlás, mert az út göröngyös, és egyébként is elég egy éppen útban lévő kavics. Ez egész addig nem zavarta, amíg egyikben meg nem botlott, és el nem esett. Megütötte magát, és utána érezhetően nem volt már olyan bátor. Előfordult ezután az is, hogy fel sem akarta venni a görkorcsolyát.
Ha mégis ráadom, azzal támogatom? Vagy kényszerítem?
6 éves szülinapon kutyakiállítás, természetesen görkorcsolyával :)
Ilyen esetekben nálunk bevált módszer, hogy beszélgetünk róla.
Első kérdésem azonban mindig az, hogy még mindig hokis akar-e lenni. Ha erre nemcsak igent, hanem egy lelkes igent kapok, akkor nincs semmi gond. Akkor jöhet a lelki támogatás, annak átbeszélése, hogy mind a szárazedzés, mind a görkorcsolya, és minden gyakorlás hogyan befolyásolja az ő fejlődését.
Nem volt ez másképp a hét elejei szárazedzésre menet sem.
Megbeszéltük, hogy ez mennyire fontos, de ettől ő még nem lett lelkesebb.
Gyülekezőnél sem ment a többiekkel játszani, nem akart ismerkedni. Mert az egyik legnagyobb probléma talán az, hogy az új fiúkkal nem találja a hangot. Hiányoznak neki a régiek - a nagyok -, és az én könnyen barátkozó fiam itt most nem találja a helyét.
Távolról meglestem az edzést, láttam, milyen átéléssel és lendülettel dolgozott. Egy percre sem állt meg.
Mégsem talált barátokra.
Edzés végén az egyik apuka, aki látta az edzés előtti szorongását, megkérdezte tőle:
- Na, ugye nem volt olyan rossz?
- Kicsit jó volt. - felelte Marcell.
Igen, felpörgött, elfáradt, de lelkes továbbra sem lett.
Hét végére azonban elindultunk felfelé.
A hét második edzésére még mindig sírva indult, de már lelkesen jött ki.
- Anyaaa! - ugrott a nyakamba - mégsem olyan rossz ez a szárazedzés!
Ma pedig megmutatta, milyen új trükköt tanult meg a héten a görkorcsolyával. Hogyan kell egy helyben körözni, menet közben (egy helyben) megfordulni. Nagyon ügyes volt!
Mindenesetre már nagyon várja a jeget. Mégiscsak az az ő természetes közege.
ANYA
