A nagy csapat első meccse

Tegnap szezonnyitó edzőmeccsel kezdett a nagy csapat a szlovák Érsekújvár ellen.
Korán értünk a csarnokba, így láttuk a minisek edzését. Ahogy ők végeztek, APA összefutott Gyula bácsival, és beszélgetésük vége az lett, hogy Marcellnak innentől kezdve mini edzésre is járnia kell. Marcell nem örül ennek annyira, mert tart a nagyobbak erejétől, rutinjától, ezért várom már a következő edzést, hogy átessen a tűzkeresztségen. Fejlődéséhez feltétlen kell ez, mert az utolsó szupermini edzés egyértelműen a kezdőkről szólt, kissé háttérbe szorítva a "régieket". A mini edzésen pedig végig nagy a hajtás Marcell számára sok-sok megtanulni váró feladattal.

Hosszú várakozás után megtelt a jégcsarnok szurkolókkal, s kezdődhetett az első összecsapás.
Marcell a meccs első harmadát szépen végignézte velünk, utána azonban csak időnként került elő. A miniedzés után itt maradt társaival együtt először pacsizni ment a "nagyokkal", majd mint a szélvész rohangáltak, fogócskáztak, bújócskáztak a csarnokban.

Ez nem kis feszültséget okozott köztem, és APA közt, nem igazán értettünk ebben egyet.
APA szerint ugyanis Marcellnak ott kellett volna végignéznie a meccset mellettünk, belőle sokat tanulva, nekem pedig az a véleményem, hogy a legfontosabb számára annak kell lennie, hogy a csarnok minél inkább örömmel töltse el. Nem mondom, hogy ne érdekelje a meccs, de amikor gyakorlatilag az egész nyarat gyerekek nélkül kényszerült tölteni, ezért nem várhatom el, hogy rá se nézzen a barátaira.
Szerintem az ő korukban is hasznos a csapatépítés, pláne ebben a sportágban, akkor miért ne érezhetnék jól magukat együtt? 6-8 éves szinten ugyan, ami nekünk sokszor rendetlen viselkedésnek tűnhet, de ők így érzik jól magukat.
És nem az a fontos, hogy a jégcsarnok csupa-csupa jó élményt jelentsen számukra?
Ha ez a meccsnézés helyett a barátokkal, csapattársaikkal történő rohangálás jelent örömöt, akkor legyen az!

-Anyaaa! Gyorsan fényképezz! Vesztegeted az időmet! - mondta két futás közt :)

Gyerekkoromban apukám kézilabda-bíró volt, de egyik meccsére sem emlékszem, pedig mindegyikre elvitt. Pici voltam ugyan, de arra viszont tisztán emlékszem, milyen volt a lelátó alatt játszani, milyen volt tiltott helyekre besurranni a barátokkal. Szinte még az arcukat is fel tudom idézni, pedig már igen régen volt.

Egy szó, mint száz, nem értettünk APÁval egyet.

Ma reggel kíváncsiságból megkérdeztem Marcellt:
- Kicsim, mi tetszett legjobban a tegnapi meccsen?
- A gólok!
- A gólok? Hát láttad őket? - kérdezem őszinte csodálkozással, mert akárhogy is számolom, 11 találatról van szó.
- Én mindet láttam! - jelentette ki határozottan - Néha megálltunk a fiúkkal...

A meccs végeredménye: Fehérvár AV19 - Érsekújvár 7 : 4



ANYA

A várva-várt szezonkezdés

Eső és napsütés, hideg és meleg, munka és pihenés, jég és víz, nevetés és sírás... végletek az elmúlt hét történéseiből.

Legalább két hete már, hogy nincs egy olyan nap, mikor ne esne a eső, ha pedig kisüt a nap, elviselhetetlen a magas páratartalom. Ilyen időben szinte felüdülés a nagy melegből belépni a hideg jégcsarnokba, ráadásul az 1- 1,5 órás edzést nézve elengedhetetlen, hogy kabáttal felszerelkezve érkezzek. Na jó, bevallom, azért edzés végére már visszakívánkozom a melegbe, ennyi pont elég még a hidegből. De APA szinte kicserélődik ebben az időben, egy szál ingben és rövid nadrágban nézi végig az edzést.
- Nem fázol? - kérdezem tőle
- Viccelsz? Nekem ez a jó idő! - válaszolja nevetve, és tovább élvezi a hűsölést.
Két száraz edzéssel kezdtük az idei szezont, ahol az elsőről tőlünk szokatlan módom teljesen lekéstünk. APA úgy nézte, délután 6 órakor kezdődik az edzés, de mire odaértünk, már csak kifáradt, izzadt szuperminisek jöttek velünk szembe.
Ez lehetetlen! Mi soha nem késünk, pláne egy egész órát! Hogy történhetett ez? Biztos, hogy nekünk nem szóltak! Vagy nekünk rossz időponttal küldték az e-mailt! Csakis ez lehetett! - Rögtön ezek a gondolatok futottak át a fejemen.
Azonnal hívtam APÁ-t, aki szintén ugyanezekkel az érzésekkel sietett bizonyítékok után kutatni.
De természetesen nincs igazunk, csak APA nézte el az időpontot.
Na jó, ez bárkivel megeshet, és a szárazedzés elmaradásáért Marcell sem reklamált. (De azért örülök, hogy nem velem történt meg...)

Elkéstünk ugyan az edzésről, de ha már úgyis a jégcsarnoknál vagyunk, nézzünk be  jégre. Marcell már nagyon kíváncsi volt.
A parkolóban már láttuk Gyula bácsi autóját, pont a "mi parkolónkkal", a 21-es számúval szemben, így nem is volt meglepő, hogy a jégen láttuk viszont őt. Felmentünk a lelátóra, hogy Marcell jól lássa az Előkészítősök edzését. Gyula bácsi szinte azonnal kiszúrta őt, és nem is maradt el az üdvözlés sem.
Annyira jó látni őket együtt, van köztük valami varázslat ahogy egymásra néznek, még szavak sem kellenek.

A második száraz edzés zökkenőmentesen lezajlott a jégcsarnok közelében lévő füves területen, de ha már ismét ott voltunk, ezúttal sem hagytuk ki a jég közeli hűsölést.

Másnap elérkezett a várva-várt alkalom, amit az utóbbi pár hétben már alig bírtunk kivárni, Marcell egyre türelmetlenebb lett.
Az ébresztőóra 5:45-kor ébresztett.
Kellemes, friss idő volt odakint.
Marcell aránylag gyorsan kipattant az ágyból, reggeli zuhany, gyors készülődés, hogy mielőbb jégen lehessen. Péntek volt ugyan, de APA úgy intézte, hogy munka előtt feltétlen velünk jöhessen.

A jégcsarnok hajnali néma csenddel fogadott, csak a szuperminisek készülődtek csendesen az öltözőben.
- Anya, siess már! - sürgeti az öltöztetést, és ahogy meghúzom a fűzőt a koriján, már ki is viharzik az öltözőből.
Esők között akar jégre lépni.
A lelátóról fantasztikus látvány fogadott, ahogy a pára ráült a jégre. Mintha egy óriási fátyol fölül néztük volna a gyerekeket.

Marcell ott folytatta, ahol pár hónapja abbahagyta. Élvezte a jeget, boldogan jött közel hozzánk és még a rácsos sisak alatt is látszott a határtalan öröm az arcán. Végre! Itthon van!

Szerintem a világ minden táján ezt érezné, ha ott jégre lépne...

Olyan természetességgel siklik, teszi egyik lábát a másik elé, cselezi ki a többieket, mintha csak jégre született volna. Hihetetlen látvány! Még mindig lenyűgöz!

De persze az első alkalmak sem múlhatnak el könnyek nélkül, hisz a kis csapatnak azért újra össze kell rázódnia. Fel kell venniük újra egymás ritmusát, megismerni egymás stílusát, hisz mindegyikük egy-egy külön személyiség, külön játékstílussal.

Marcell pedig most is, mint mindig saját akaratát érvényesítené, amit nem mindenki tolerál. Meg kell értenie, itt a sírás nem vezet előre, hisz a tornán nem egymás ellen, hanem egy csapatként kell majd küzdeniük.

Marcellnak meg kell tanulnia csapattagként gondolkodni.

A bemelegítő fogócskák alkalmával is észrevenni, hogy Marcellt még nem járta át a csapatszellem. Mindegyik fogócska alkalmával (persze mikor nem fogó volt) Bendével (Vén Bendegúz) együtt ketten maradtak talpon, őket lehetetlenség volt megfogni. De addig, míg Bende folyamatosan a megfogott csapattársait igyekezett kiszabadítani, addig Marcell ezt nem tette.

Bízom benne, hogy ha majd megérti, hogy csapatként sokkal többre képesek együtt, akkor megérti azt is, hogy a sírás senkit nem hat meg és nem vezet előre, csak az egymásért és a csapatért folytatott küzdelem.

Sok tanulnivaló áll még előttünk... bőven van még hova fejlődni...

ANYA

Végre... elérkezett az idő!

Az igazat megvallva a nyár nem a kedvenc évszakunk. Én még csak-csak elvagyok a melegbe, de a fiúk kimondottan szenvednek.
Tervezett programra csak akkor indulok velük útra, ha vagy légkondicionált helyre, vagy víz közelébe megyünk, hogy hűteni tudják magukat.

Utóbbival azonban Marcell nem igazán van kibékülve, mert még mindig fél a vízben. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, olyan görcsösen szeretne megtanulni úszni, hogy a legutóbbi próbálkozásunkat is kudarcként élte meg. Alig tudtam megnyugtatni, hogy ne ragaszkodjon ehhez annyira, nem kell mindent tudnia. Próbáltam elmagyarázni, hogy attól még jól érezheti magát a vízben, ha rajta a karúszó, és nem ér vízbe a kis arca. ...de talán akkor kezdett kicsit megnyugodni, mikor elmondtam, hogy nekünk nem fontos, hogy tud-e úszni, vagy sem, attól mi még ugyanúgy szeretjük. Talán fél órába is beletelt, mire könnyektől ázott szemei kezdtek felszáradni.
Ezután APÁval visszamentek a vízbe, és immáron karúszóval büszkén felszerelkezve már felszabadultan tudott játszani. Tudom azonban, hogy ez az állapot nem végleges, mert egy következő alkalommal ugyanezt meg fogjuk ismételni, mint ahogy eddig mindig...
Azonban ha olyan programunk van ami szabad ég alatt, verőfényes napsütésben zajlik, ráadásul sok ember között, akkor az biztos, hogy szenvedés a számukra. Mindketten ingerültek, próbálják ugyan jól érezni magukat, de sokszor marakodnak, összevesznek. Ezt én sem tűrhetem szó nélkül, békítő jelleggel belefolyok ugyan, de magukkal sodornak.
Tehát a végeredmény minden esetben egy nagy családi káosz.
Így visszagondolva nem is értem, hogy miért nem volt számunkra egyértelmű, hogy Marcell hokis legyen. Hisz ott adott a jég, a hideg.
Emlékszem, tavaly nyáron, az első augusztusi szezonkezdésünkre, mikor először tapasztaltuk meg, milyen semmihez sem fogható élmény a hideg jégcsarnokból kijönni a 30 fokos melegbe. :)
Épp ezért alig vártuk, hogy végre idén is elérkezzen ez az időpont.

És itt van!

Végre tegnap megérkeztek az első edzések időpontjai!
Jövő hét elején még szárazedzéssel kezdünk, de a hét második felében már 3 egymást követő napon jeges edzés következik!
Annyira jó! Marcell már visszafelé számolja a napokat!


ANYA

Nyaralásra készülve

214. július 13. Vasárnap

Sajgó szívvel veszem tudomásul, hogy Marcell ma nyaralni megy.
A Nagymama már tegnap előtt megérkezett érte, de mégiscsak a mai nap az, amikor buszra szállnak és 165 kilométert utaznak. Mivel nincs közvetlen buszjárat a két település között, ezért átszállással kell menniük, ami ráadásul több, mint egy órás várakozást jelent Siófokon. Akárhogy számolom, a menetidőket is összeadva az út legalább 4,5 óra lesz. Busszal. Mikor még az alig több, mint 2 órás autóutat sem bírja ki anélkül, hogy közben számtalanszor meg ne kérdezné, hogy "messze vagyunk még?".
Aggódom, de a biztonság kedvéért gondosan feltöltve útra készen elcsomagolom a tabletet is.
Még a délelőtt folyamán letöltöttünk közösen egy új játékot rá. Mondanom se kell, hokis játékot. Gondoltam, biztos, ami biztos, legyen elég választási lehetőség rajta, nehogy az úton unatkozzon.
Már a telefonokon is próbálkoztunk hokis játékokkal, de valahogy mindig olyan gagyi, élvezhetetlen, egyszerű grafikájú programot találtunk. Gondoltam, most próbáljuk meg újra, hátha azóta van már jobb is.
És láss csodát!
Nagyon jó kis játékot találtunk, ahol valóban csapatok játszanak egymással, nem csak ide-oda lövögetik a korongot. Egy probléma van talán vele, hogy Marcell számára még kicsit bonyolult. De aztán APÁval nekifeküdtek, hogy megfejtsék a szabályokat. Na én ebbe már nem folytam bele, úgyhogy részleteket nem ismerek, de ebéd utánra Marcell már egyedül gyűrte a pályát.

Sajnos azért most is kiütközött a "veszíteni nem tudás" nála, amit duzzogás, ingerültség és sokszor sírás kísér.
-Nem baj fiam, tudod, minél többször veszítesz, annál jobb leszel. - próbáltam nyugtatni, és ő tovább gyűrte, nem adta fel. Szép apránként jött rá a játék lényegére.

Nyaralás alatt nem hiszem, hogy sokszor elő fogja venni, de mikor hazajön és ismét APÁval lesz, biztos vagyok benne, hogy újra belemerülnek.
Imádom, hogy ilyenkor annyira megértik egymást... :o))


ANYA

Marcell tervei

Marcell 6. születésnapjára tabletet kért.
- Tabletet? És mire szeretnéd használni? - kérdezem tőle.
- Hát... játszani, meg tanulni.
- És mit szeretnél tanulni rajta?
- Angolt, hogy majd Kanadában megértsenek.

Mert jó fél éve már, hogy Kanada, a kanadai hoki gondolata beégett Marcell fejébe, vagy talán a szívébe. Nem telik el úgy nap, hogy ne hozná szóba ez irányú terveit. Akkor ugyanis egy magyar-kanadai öregfiú meccs alkalmával a vendég játékosok teljesen lenyűgözték. Kedvességükkel, ajándékaikkal, amivel a kis hokis-palántáknak készültek.
Valóban lenyűgözőek voltak, de hozzáteszem gyorsan, azért a mi csapatunk győzött :)

A meccsen Marcell edzői, Sofron Árpád és Sofron Attila is ragyogóan játszott, ami egyértelmű bizonyság a picik számára, ezek után talán még jobban felnéznek tanítóikra.

- Nem kell még neked tablet kicsim, majd talán ha iskolás leszel.

De persze mint igazi rossz szülők, amit Marcell kigondol és szeretne, azt megteremtjük.
APÁval közösen átrágtuk a dolgot és úgy döntöttünk, szülinapra ugyan nem kapja meg - csak hogy megtapasztalja milyen az, ha nem hullik az ölébe azonnal -, de az óvodás ballagására (20 nappal a szülinapja után) megvesszük neki.

Felkészültem rá, hogy mekkora meglepetés lesz, hiszen nem számít rá, hogy ballagásra ajándékot kap. Ezért nagyon izgatottan nyújtottam át neki a csomagot, vártam, a kitörő lelkesedést.

Erre Marcell az ajándék csomagolását látva csak ennyit mondott:

- Ja igen, a tablet.

Szinte lefagytam, nem is tudtam, mit mondjak. De azért látszott arcán a határtalan öröm, ahogy kézbe vette a gépet.

Keresztanyával...

Napokkal később, megkérdeztem tőle, hogy mi tetszett legjobban a ballagásban, mire ő csak ennyit válaszolt: a tablet :)

A játékok mellett természetesen az angol oktatóprogram sem hiányozhat.

Minap töltöttünk le rá egy léghokis játékost, amellyel nagy örömmel játszik. Sok köze nincs ugyan a hokihoz, de nagyon jó szolgálatot tesz arra, hogy megtanulja a korong irányváltoztatásait egy-egy akadály révén. Élvezi, mikor páros játékban legyőzi APÁt, és bosszankodik, mikor elveszít egy-egy játszmát.

Hát mi így fordítottuk hasznunkra a tabletet.

ANYA

Télből a nyárba, avagy jégről a vízbe

Másfél hónap jég nélkül rányomta bélyegét Marcell teljesítményére. 

De mindössze az első másodpercekben. :)

Egy kis kezdeti bizonytalanság után ott folytatta, ahol május elején abbahagyta.

Jeges edzésre hívtak minket, ahol a gyerekek tulajdonképpen statiszták voltak a Learn To Play elnevezésű asszisztensképzésen. Kapva kaptunk az alkalmon, hisz nyár közepén jégre lépni igencsak ritkaságnak számít.

Marcell szemmel láthatóan boldog volt a jégen, mindent a tőle elvárható maximumon teljesített, koncentrált minden feladatra... élvezte minden percét.

Sajnos nem lehettem vele, APA kísérte el.

Hazaérve azonban lelkesen, egymás szavába vágó élménybeszámolót tartottak.

A képek magukért beszélnek:

Edzés után pedig Marcell meghívást kapott a Kabai testvérek nagyszüleinek agárdi nyaralójába, egy jól sikerült medencepartira.

Nagyon élvezte a játékot, de a vízben továbbra sem érezte biztonságban magát.

Ezúttal is minden erejével azon küzdött, hogy megtanuljon úszni, de görcsösen kapaszkodott az úszógumiba.

 

Nem, a víz nem az ő közege.

Bezzeg fagyottan...

ANYA

Nyári hullámvölgyek

Minap valaki megkérdezte, hogy eldöntheti-e egy szülő, hogy mi lesz a gyermekéből felnőtt korában?

Szerintem nem. Szerintem egy szülőnek az a dolga, hogy minden megfeszített erejével támogassa gyermekét, vezesse az által kiválasztott úton.
Nálunk a jégkorong melletti döntés egyértelműen Marcellé.
Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy sportoló lesz a fiúnkból, pláne, hogy ilyen picinek.
Mikor világossá vált számunkra, hogy "mibe keveredtünk" - és ez akkor tudatosult, mikor hokisuliból beválogatták az Akadémiára -, egy dologban teljesen egyet értettünk APÁval. Ez pedig nem más, mint az, hogy Marcell csak és kizárólag addig fog hokizni, amíg ő akarja. Ha egyszer kijelenti, hogy vége, abbahagyja, akkor mi azt el fogjuk fogadni. Tehetség ide vagy oda, ehhez a mai napig ragaszkodunk.

De hol a határ? Meddig tart a támogatás és hol kezdődik a kényszerítés?

Nyár lévén és jég hiányában a hét elején szárazedzésre kellett mennünk. Marcellt egész odavezető úton a sírás kerülgette, nem szeretett volna menni, mondván, hogy nem szereti a szárazedzést.
Mentünk.
Ilyenkor támogatom őt? Vagy kényszerítem?

Mint ahogy az élet minden területén, nyilván a sportban is vannak hullámvölgyek.
Észrevettem már időnként rajta, hogy ha fáradtabb, ha kedvetlenebb, akkor nincs úgy kedve még akár jégre lépni sem.
Viszont tudja, hogy ilyen esetben sincs kivétel. Menni kell, és kész.
Ilyenkor támogatom? Vagy kényszerítem?

Visszatérve a nyárra, most görkorcsolya időszaka van. Fontosnak tartjuk, hogy minél többször legyen lábán korcsolya, még akkor is, ha csak kerék van rajta. De görkorcsolyával azért sokkal veszélyesebb a gyakorlás, mert az út göröngyös, és egyébként is elég egy éppen útban lévő kavics. Ez egész addig nem zavarta, amíg egyikben meg nem botlott, és el nem esett. Megütötte magát, és utána érezhetően nem volt már olyan bátor. Előfordult ezután az is, hogy fel sem akarta venni a görkorcsolyát.
Ha mégis ráadom, azzal támogatom? Vagy kényszerítem?

6 éves szülinapon kutyakiállítás, természetesen görkorcsolyával :)

Ilyen esetekben nálunk bevált módszer, hogy beszélgetünk róla.
Első kérdésem azonban mindig az, hogy még mindig hokis akar-e lenni. Ha erre nemcsak igent, hanem egy lelkes igent kapok, akkor nincs semmi gond. Akkor jöhet a lelki támogatás, annak átbeszélése, hogy mind a szárazedzés, mind a görkorcsolya, és minden gyakorlás hogyan befolyásolja az ő fejlődését.
Nem volt ez másképp a hét elejei szárazedzésre menet sem.
Megbeszéltük, hogy ez mennyire fontos, de ettől ő még nem lett lelkesebb.
Gyülekezőnél sem ment a többiekkel játszani, nem akart ismerkedni. Mert az egyik legnagyobb probléma talán az, hogy az új fiúkkal nem találja a hangot. Hiányoznak neki a régiek - a nagyok -, és az én könnyen barátkozó fiam itt most nem találja a helyét.
Távolról meglestem az edzést, láttam, milyen átéléssel és lendülettel dolgozott. Egy percre sem állt meg.
Mégsem talált barátokra.
Edzés végén az egyik apuka, aki látta az edzés előtti szorongását, megkérdezte tőle:
- Na, ugye nem volt olyan rossz?
- Kicsit jó volt. - felelte Marcell.
Igen, felpörgött, elfáradt, de lelkes továbbra sem lett.

Hét végére azonban elindultunk felfelé.
A hét második edzésére még mindig sírva indult, de már lelkesen jött ki.
- Anyaaa! - ugrott a nyakamba - mégsem olyan rossz ez a szárazedzés!
Ma pedig megmutatta, milyen új trükköt tanult meg a héten a görkorcsolyával. Hogyan kell egy helyben körözni, menet közben (egy helyben) megfordulni. Nagyon ügyes volt!

Mindenesetre már nagyon várja a jeget. Mégiscsak az az ő természetes közege.

ANYA