Marcell olyan pici még.
Időnként úgy érzem, túl kemény vagyok, túl sokat követelek tőle.
Miért nem hagyom, hogy játékként tekintsen a hokira? Miért kell megkövetelnem ettől a pici fiútól, hogy keményen dolgozzon? Miért nem engedem, hogy kihagyjon egy-egy edzést és helyette mondjuk szülinapi zsúrra menjen, mint a többi "normális" gyerek?
Nem tudom.
Keresem a választ, de nem találom.
Egyszerűen így érzem helyesnek.
A hokit nem én választottam a fiamnak, nem is APA, hanem ők találtak egymásra. Mi pedig úgy döntöttünk, támogatjuk ebben.
Viszont meg kell tanulnia, ha valamit csinál, azt csinálja teljes erőbedobással.
Nincs nehéz dolgom, mert bármikor választás elé kényszerül, mindig a hoki mellett dönt.
Megkérdeztem tőle a gyerekzsúrt is, és látszott, hogy igencsak vágyik oda. De mivel egyidőben van az edzéssel, fájó szívvel ugyan, de a hoki mellett döntött. Tudom, hogy tisztában van azzal is, hogy mi ezt a választ vártuk.
Helyesen teszem vajon? Erőltetem, vagy ő akarja? Vagy csak nekem akar megfelelni?
Minap nagyon nagyot esett a jégen. Egy nagyobb gyerek teljes erőből fellökte. Sírt, megijedt, (én is), fejét fájlalta. Lejött a jégről. Próbáltam nyugtatni, fejét borogattam, ő pedig egyre azt mondta, hogy haza akar menni. Szó, mi szó, veszekedtünk. Nagyon kemény voltam. Akkor és ott azt éreztem, talán túlzásba viszem.
Mégis azt láttam helyesnek, hogy vissza kell mennie a jégre, akár akarja, akár nem.
Végül megadta magát.Visszament, és nem adta alább egy mesterhármasnál.
Ahogy jégre lépett, már tudtam, hogy megnyugodott, bennem azonban mély nyomot hagytak a történtek.
Tele lettem kérdésekkel.
Napokkal később azt hiszem, a választ hiába is keresem.
Az, hogy jól döntöttem-e, jól gondolom-e, jól csinálom-e most úgysem fog kiderülni.
Várnom kell vele legalább 10 évet.
Addig pedig nincs más, hagyatkozom a megérzéseimre.
ANYA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése