Idézet

"A többi játékos odamegy, ahol a korong van, Én oda megyek, ahol a korong lesz!" (Wayne Gretzky)

2014. május 15., csütörtök

Ismét "kapus akarok lenni" veszély

Múlt héten a szezon zárásaként szülői értekezletet tartottak a jégcsarnokban. Már rutinos szülőnek számítottunk, hisz augusztusban a második szezonunkat kezdjük.
Itt rendszerint elmondják az újonnan felkerült szuperminis szülőknek, hogy mire is számítsanak, mik az elvárások és ennél a sportágnál kicsit sem elhanyagolhatóan, hogy mi mennyibe kerül.
Jó is ez így, hisz ezek után akik a szezonkezdéskor megjelennek, már nagy valószínűséggel komolyan is gondolják, hogy gyermekük ezt a sportot űzze. Tavaly is nagy volt a lemorzsolódás, gondolom az idén sem lesz másképp.
Hallgattuk türelmesen, hisz mi ezt már mind tudtuk.
Aztán jöttek a minket is érintő újdonságok.
Ami a legjobban felkeltette az érdeklődésüket, pontosabban felébresztette az aggodalmunkat, az egy új edző megjelenése. Ő azért jön a következő szezontól a Szupermini csapathoz, hogy már ilyen pici korban el tudja kezdeni a kapus-nevelést. Valóban nagyon fontos és égető kérdés, hiszen eddigi kapusaink, Hajdú Martin és Kovács Benedek korcsoportot váltottak, így kapus nélkül maradtunk.

Kép forrása: http://www.jegkorongblog.hu/2013/12/17/a-legkisebbeknek-is-jar-a-winter-classic/
Fotó: Mudra László (MJSZ)
Képen: Csúszka, Büki Marcell, Hajdú Martin, Denk Marcell

A terv úgy szól, hogy az új edző szeretne minden gyermeket beöltöztetni kapusnak és mindenkit "kipróbálni", megfigyelni.
A remény, amiben kapaszkodhatunk az csupán annyi, hogy a 2007-ben született srácokra vonatkozik, Marcell pedig ugyebár 2008-as. De ismerve fiam temperamentumát, biztos vagyok benne, hogy megkéri az edzőt, ha kell akkor pedig kiharcolja, hogy ő is beöltözhessen. Hisz a kapus lét iránti vágya ezidáig cseppet sem enyhült.
Ezidáig...
Mindezt tudva taktikát váltottam.
Igaz, ezeket a terveket Marcell még nem ismeri - nem véletlenül -, de megelőzve a "bajt" én is felkészülök a szezonra.
Annak, aki azt a részt még nem olvasta amiben ezt leírom, a többieknek pedig felelevenítés kedvéért nézzük az előzményeket.
Szóval: Marcell kapus akar lenni. Nem azért, mert jó érzés kivédeni a korongot, nem azért, mert a kapus gyakorlatilag egy helyben áll és nem kell koriznia, nem azért, mert mondjuk nagy a felelőssége, nem azért, mert ..., hanem azért, mert jól néz ki a felszerelése.
Kérdem én, elég indok EZ egy olyan 6 évesnek (mert május 10-én betöltötte a 6 évet :) :) ), aki egyébként imád korizni, imád folyamatosan az élre törni, mindennél jobban szeret gólt lőni, és elsírja magát, ha gólt kap a csapata?
Ítélkezz felettem nyugodtan, de nem engedem, hogy a fiam kapus legyen!
Hozzáteszem ismét, mint már eddig is, ezzel én nem a kapusokat szeretném leminősíteni, hiszen a szerepük nagyon fontos, ha nem a legfontosabb egy csapaton belül.

Szóval taktikát váltottam.
Mivel Marcell nem tud az edzői tervekről, ezért tudom, kicsit kijátszom őt, de jelen pillanatban cseppet sem szégyenlem magam.
Már nem tiltom, hogy kapus legyen. Már nem hogy nem engedem beszélni róla, hanem direkt felhozom a témát. Csak egy-egy mondat erejéig, amire a jelenleg zajló világbajnokság segít alapot adni. Ugyanis meccsnézés közben el-elejtek egy-egy megjegyzést:
- Szegény kapus, milyen mérges, hogy gólt kapott!
- Szegény kapus, hogyan vigasztalják a társai!
- Szegény kapus, ...
... de gondosan vigyázok, hogy ne vigyem túlzásba.
Egy meccs, egy megjegyzés.

Minap kint játszottunk az udvaron és szóba hoztam a témát.
- Szeretnél még kapus lenni?
- Nem, anya.
- Miért? Mert te nem akarod, vagy mert én?
- Azért, mert te. - hát, ez még nem jó válasz.

- Kicsim, szeretsz gólt lőni?
- Igen, nagyon.
- Ha beállsz a kapuba, akkor többé nem lőhetsz gólt, ugye tudod? - és látom, hogy ezen elgondolkodik.
- Kicsim, szeretsz gyorsan korizni?
- Igen, nagyon.
- Ha beállsz a kapuba, akkor többé nem korizhatsz ki onnan egy meccs közben, hogy elvedd a korongot, ugye tudod? - és ismét elgondolkodik.

Hagyom.
Játszunk tovább.
A téma feszegetéséből egyenlőre ennyi elég.

Azonban van még két hónapom szezonkezdésig...


ANYA



Ui:
Sok kérdést kaptam, hogy mikor és hol keressétek az új bejegyzéseket. Nincs meghatározott időpont, mikor is írok, inkább csak akkor, mikor valamilyen esemény történik körülöttünk. Amennyiben Te mégsem szeretnél lemaradni egyetlen írásomról sem, a jobb felső sarokban feliratkozhatsz az értesítőre.
Üdv.
Mónika

2014. május 5., hétfő

Sportmajális

2014. május 1. 9:00 Székesfehérvár

Buszról leszállva már látjuk a Petőfi szobornál gyülekező tömeget.
Marcell rögtön izgatott lesz.
Odaérve gyorsan ráadom a görkorcsolyát és a hokis mezt, hisz ebben fog felvonulni a többi sportolóval együtt.
Ha másról nem, a mezről minden hokis megismerhető. Mindegy, ki melyik korcsoportba tartozik, azonnal egymásra hangolódnak. Marcell megy a nagyobb fiúk után, ők pedig láthatóan szívesen hívják. Kicsit aggódom, mert időről időre eltűnik a tömegben a szemem elől, de nyugtatom magam, hisz nem lehet baj.
Időnként koriznak a téren is; már alig várják, hogy elinduljunk.




Végre bemondják a mikrofonba: "következik Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia" ... és indulhatunk.
Körülbelül 3 km-es utat teszünk meg a városon át a Bregyó Sportcentrumba, ahol csatlakozik hozzánk APA is Marcell nagymamájával, nagybátyával és két unokatestvérével, hogy együtt majálisozzunk.
De maga az út is igen emlékezetesre sikerült.
Az első 2 km-t Marcell a 37-es számú, ma már Minis Sajti Levivel teszi meg. Beszélgetnek közben.




Majd elénk kerül egy nagy fiú, akinek hátán szintén 21-es szám van.
Legutóbbi Minis tornán már Marcell kiszúrta magának, hisz közös számuk van.
Látom mennyire izgatott.
- Menj oda hozzá kicsim, nyugodtan.
- Anyaaa... gyere velem!
- Kicsim, nem ismerkedhetek helyetted. Ezt neked kell megoldani. Menj bátran. - és ötleteket adok neki, hogyan kezdjen beszélgetésbe.
Elindul, majd visszajön.
- Anyaaaa...
- Na jó, gyere, készítek rólatok hátulról képet, hogy látszódjon a számotok.
Odamegyek a fiúhoz, persze nem mond nemet a fényképre.



Ahogy gurulnak egymás mellett, máris elkezdenek beszélgetni. Már nem kellek, megy ez magától is :)
Nem győzöm figyelni őket. Kristóf (Virág Kristóf) nagyon aranyosan bánik a "picivel".
Együtt tesszük meg a hátralévő távot, közben Kristóf családja is odaér mellénk.


Nézem anyukáját, nagyon ismerős. Nagymamája is.
Nem jövök rá honnan. Izgat a dolog.
Tőlem nem megszokott módon, beszélgetést kezdeményezek, de sehogy sem ugrik be. Nem találunk közös pontot.
Már a sportpályára, a felvonulás végállomására érünk, mire rájövök... Gyerekkoromban, mikor nagyszüleimnél nyaraltam, akkor találkoztunk időnként. Milyen kicsi a világ :)
Fiaink pedig ugyanazt a sportot űzik, ugyanazzal a mezszámmal. Mindössze 4-5 év választja el őket.
Marcell szemel láthatóan felnéz a nagyobbra.
Kristóf leveszi a mezét, Marcellnak is hirtelen melege lesz...
Kristóf leveszi a görkorit, Marcell is cipőt kér...
Feltámad a szél, szeretném Marcellra visszaadni a mezét, csak Kristófot kell megkérnem, hogy vegye vissza :)
Annyira édes...
Együtt nézik még a műsort, az érkező ejtőernyősöket, aztán a tömegben elkeveredünk. Nem baj, lesz még alkalom találkozni.






Hamarosan megérkeznek az unokatestvérek is, és kezdődhet a majális...


ANYA

2014. május 4., vasárnap

Érthetetlen...

- Anya, ma ugye lesz Gyula bácsi? - kérdezi Marcell órákkal edzés előtt.
Mit válaszoljak egy alig 6 évesnek? Hogy magyarázzam el neki, amit még én sem tudok: hogy miért vették el kedvenc edzőjét tőle?
A egyetlen edzőt, aki a kezdetektől meglátta benne a tehetséget, a sport iránti alázatot...
Azt az edzőt, akinek egyértelmű célja volt, hogy Marcellt felemelje, a legjobbá nevelje...
Nem véletlenül játszatta mindig a nagyobbakkal, hisz tőlük fejlődött, ők tudták húzni, felemelni...

Egy felső vezetői döntés értelmében Gyula bácsi nincs többet Marcellal. (és persze az egész Szupermini csapattal) Eldöntötték és pont. Nincs tovább.
Fiúnk belekerül majd a darálóba és ha nem figyelünk, tehetsége ellenére egy középszerű játékos lesz csupán.

Nem tudom, nem látok bele, de kérdem én, fontosabb egy-egy személyes ellentét, mint a gyerekek ragaszkodása, villámgyors fejlődési üteme?
Történjen bármi, nekünk már AZ EDZŐ mindig is FARAGÓ GYULA marad. És pont.



Tegnap beszéltünk Gyulával.
Türelemre intett minket.
A következő szezon augusztusban kezdődik, addig még sok minden történhet.
Reménykedik.
Reménykedünk mi is.
Talán belátják a "nagyok", hogy a gyerekek ragaszkodása mindennél fontosabb.
Ez tartja őket a jégen...

És akkor talán én is válaszolhatom a fiamnak:
- Igen, lesz Gyula bácsi!

ANYA

2014. május 2., péntek

Változások megélése

Május elsejével elkövetkezett az évi korcsoportváltás.
Alapjában véve nem érint minket, hisz Marcell nem hogy 8, de még 6 éves sincsen.
Másrészt azonban egyértelműen befolyással van a jövőnkre. Szinte mindenki, akitől eddig Marcell fejlődött, akikkel megtanult játszani, akik megszokták és megszerették őt fiatalabb kora ellenére is... na ők most egy korcsoporttal feljebb, a Mini csoportba kerültek.
Megijedt.
- Apa, akkor most ki marad velem?
APA megpróbált pár nevet felsorolni, de szó mi szó, tényleg kevesen maradtak a "régiek" közül.


Persze ettől függetlenül vannak gyerekek a Szuperminibe is, hiszen két hokisulis csapat is felkerült közénk. Vannak természetesen közöttük is nagyon ügyesek, nem is ettől félünk.
Eddig a nagyobbakat lesve Marcell nagyon jó ütemben fejlődött. De most ő lesz a "nagy", az ügyesebb.
Felmerült bennünk, hogy mostantól mitől fog fejlődni? Van-e még lehetősége ebben a korcsoportban?
Persze az edzőknek ebben nagyon nagy szerepük van, de a meccsek alkalmával mégiscsak a csapattársakra kell hagyatkoznia. Most is nagyon mérges, ha nem passzolják neki a korongot - amit egyébként ebben a korcsoportban nem is kell még tudniuk -, akkor mi lesz, ha nála sokkal gyengébbekkel kerül egy csapatba? Vajon így is megfelelően fog fejlődni?
Nagyon sok a kérdés, de ezt a helyzetet is meg kell oldani.
Főleg úgy, hogy Szupermini korcsoportba még 2 évet le kell húznunk...

Mindenesetre a mai edzés nagyon megnyugtató volt számunkra ebben a témában.
Május 2-án reggel 8 órai edzésre mindösszesen 8 kisgyerek érkezett meg. Ők valóban mindannyian Szupermini "A" csoportba tartoznak. A szervezésnek köszönhetően ezúttal nem jött edzésre olyan gyerek, aki még, vagy már nem ide tartozik. Ők 8-an 2 edzővel nagyon színvonalas edzést tudtak produkálni. Öröm volt nézni. Az edzőknek is volt idejük egyesével elvégeztetni a feladatokat, hogy mindegyik kis hokist kijavíthassák. Volt idejük elmagyarázni, hogy kell tartani az ütőt annak érdekében, hogy a hokikanyarnál ne csússzanak el... stb. De volt idő arra is, hogy egymás ellen játszhassanak, hiszen egymás játékát kell megismerniük, együtt fejlődniük, hogy ellenfél ellen, egy csapatként nyerők lehessenek.
Jó lesz ez így...

ANYA

2014. április 14., hétfő

A beteljesült álom

Csütörtök reggel.
APA izgatottan jött ébreszteni.
- Anya, Anya! Buci az első a névsorban! Szombaton megyünk Budapestre!
- Meccs lesz? - kérdezem, mert az már megszokott hétvégi program lenne.
- Neem! - folytatja - A Magyar Jégkorong Válogatott Ausztria elleni felkészítő meccsén Marcell lesz az egyik, aki felvezeti a játékosokat... - és csak mondja, mondja továbbra is izgatottan.
Gyorsan ébresztem Marcellt, hogy had mondja el neki APA a jó hírt.
- Jó! Én Kovács Csabit vezetem fel! - mondja teljes természetességgel.
Ezen kicsit megijedtünk. Mi van, ha nem sikerül őt felvezetni? Hogy fogja érinteni?
APA délutánra kiderítette, hogy ez leginkább sorsolás útján dől el.
Mit tegyünk?
Az utóbbi pár évben sokat olvastam és tanultam a pozitív gondolkodásról, arról, hogy "minden megtörténhet, amit el tudsz képzelni".
Mégis a legrosszabbat tettük, amit csak lehetett.
Megpróbáltuk lebeszélni az álmáról. Persze célunk nem volt más, csak elkerülni a csalódást, de ez nem mentség a tettünkre.
- Kicsim, nem biztos, hogy sikerül Csabit felvezetned. Az is lehet, hogy egy osztrákot kell kísérned!
- Nem baj, az is jó. - válaszolta, de látszott a szemén, hogy ez csak nekem szól. Ő tudta, mit akar. És pont.
Annyiban hagytam a dolgot. Lesz, ami lesz.
Azonban az ördög nem alszik...

Mikor odaértünk a Papp László Sportaréna mögé, már a Szakáll ikret ott voltak. Még így is nagyon sokat vártunk. Tényleg időben érkeztünk. (Mondjuk APA híres arról, hogy sehonnan nem szeret elkésni, és az érkezést a véletlenre sem bízza. Tehát ha az úton nincs semmi fennakadás, akkor akár órákat is várhatunk :) )
A gyerekek hamar egymásra hangolódtak, és kezdődött a végeláthatatlan harc gyerek és szülő között. Az anyai szigor elszállt a kis fülek mellett. Teljesen felpörögtek, fel- alá rohangáltak a füvön.
Nagy sokára kezdtek szivárogni az emberek. Rengeteg hokis kisgyerek gyűlt össze az ország különböző részéről szülővel és nagy táskával felszerelkezve.
Egyszer csak megérkezett a busz a válogatott tagjaival.
A gyerekek integettek a buszra.
- Marcell, ott a Kovács Csabi! - APA vette észre először.
Csabi a busz ablakán át ránézett Marcellra, és láttam a szemében a rácsodálkozást. Megismerte. Integetett.
Micsoda öröm!

Végre értünk is megjöttek.
Időközben kiderült, hogy edző nélkül maradtunk, mert egyikük sem ért rá. Ezen kicsit meglepődtünk, olyan elhagyatott érzés kerített minket hatalmába. A szervezés azonban ezt megoldotta helyettünk.
A névsorolvasás után végre bejutottunk a csarnokba.
APA addig körbe ment a főbejárathoz jegyet venni magának, mert gyerekenként csak egy szülő mehetett be. Ketten maradtunk Marcellel.
Az első feladat, hogy minden kisgyereknek húznia kellett egy "Csúszka kártyát". Ebből kiderült, hogy osztrák, vagy magyar játékost fog- e felvezetni.
Mondanom se kell, az ördög azonnal megjött, és nem hagyott nyugodni.
- Kicsim, tudod, semmi baj, ha nem magyart húzol!
- Tudom, anya. - mondta.
Elsőként húzott a borítékból, mert a mi csapatunkból ő volt a legkisebb.
Magyar!!
- Ez az fiam! Nagyszerűűűű! - szinte ugráltam örömömben.
- Anya, én tudtam.
Azt hiszem, ezen a ponton eszméltem rá, hogy mit teszek. Mélyen elszégyelltem magam!
Hogy jövök én ahhoz, hogy lebeszéljem az álmáról? Én? Aki mindig igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy kellő önbizalommal vértezzem fel. Szinte minden reggel, mikor ébresztgetem, ilyeneket súgok a fülébe: "...bármit meg tudsz tenni...", "...kitartó legyél...", "...híres játékos leszel...", "...mindig boldog légy...", stb. És mégis képes vagyok ilyen gyalázatra? Nagyon mérges lettem. Hol itt a pozitív önkép-építés? Mit teszek?
Nem hoztam fel a témát többet. Egyetlen mázlim volt csupán, hogy Marcell ebből mit sem érzékelt. Ő már koncentrált, már teljesen átszellemült. Már csak a feladat hajtotta.

Átöltöztünk.
Kaptunk egy jelölő mezt is, mert a meccs első harmada után igaz csak rövid ideig, de ők is játszhatnak. Ez már csak hab a tortán.
Átöltözve, nyújtás közben (a nagyokat utánozva):

Műkoris lányok bemelegítését lesve:

És a fehérvári Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia Szuperminiseiből a kis csapat :) :
Kovács Beni, Szakáll Peti, Szautner Marci, Büki Marci, Szakáll Csabi

Elérkezett az idő.
A gyerekeket sorba állították. 
Legelöl 2 kapus állt, utánuk már Marcell következett. 
Egy rövid műsor után érkeztek a játékosok. Először a magyarok.
Nagyon izgultam, hogy kinek lesz a párja.
Mikor megláttam, hogy a sor elején Kovács Csabi jön, akkor már tudtam...! Már szinte biztos voltam benne...! Állva figyeltem őket! Izgatottan!
Nagyon messze voltam tőlük, de éreztem, mikor kézen fogta Marcellt :)
Ők ketten léptek elsőként jégre! Kézen fogva!
Mondanom se kell, kijöttek a könnyeim! Sikerül!

KICSI FIAM! KÍVÁNOM, HOGY MINDEN ÁLMOD ÍGY VÁLJON VALÓRA!



A kicsik taps kíséretében levonultak a jégről, a nagyok pedig játékba kezdtek.
Az első harmad vége előtt 5 perccel már készenlétben kellett állnunk. Kérték a szervezők, hogy minden gyerek teljes felszerelésben álljon a sorban.
Szinte elsőként vittem le Marcellt a lelátóról, mert már nagyon izgatott volt. Nem szeret késni. (Vajon kire ütött?)
Sorba jöttek a többiek is. Egy kivételével. Apuka mellett hokis felszerelésben a fiú kólát ivott, popcorn-t evett. Alig volt 2 perc vissza a meccsből. Gondoltam, azzal, hogy szólok, nem teszek rosszat. Apuka azonban nagyképűen felém fordult és lazán közölte, hogy minek álljon a gyerek sorba, mikor még legalább 10 perc, mire jégre lépnek. Hát, érdekes jelenet volt. Rá bíztam.
Felmerült azonban bennem a kérdés, hogyan neveli ezt a gyereket a szabályok betartására.
Magam sem élek szabályok szerint, amit lehet, azt szeretem megszegni, de ami szabály, azt viszont szigorúan betartom. És hol van belőle több, ha nem a sportban, az iskolában, és később a munkahelyen? Milyen felnőtt lesz ebből a gyerekből? Na mindegy, az ő dolguk.

Rövid kis meccs volt a gyerekeké, de a fehérvári Akadémia kis sztárjai itt is kimagaslóak voltak. (Na jó, bevallom, a többieket nem néztem. Nem akarom megbántani őket.)



De azért s szurkolás sem maradhatott el:


Bár Válogatottunk elvesztette a mérkőzést, de ettől függetlenül nagyon jó meccs volt.

Hazafelé az autóban Marcell már nagyon fáradt volt. Nem csoda eseménydús napon volt túl.
- Milyen volt, kicsim? - kérdeztem.
- Ez a legjobb napom, Anya - válaszolta boldogan.


ANYA

2014. április 7., hétfő

Szupermini Torna Székesfehérvár

Marcell egész héten erre a napra készült.
Minden reggel azzal kelt, hogy visszafelé számolta a napokat.
Nagyon készült. Az otthoni gyakorlások közben is egyre azt mondogatta, hogy ... így és így fogom csinálni a meccsen.
Készült.
Vasárnap reggel ébresztgetem.
- Kicsim, itt a nagy nap, ébresztő!
- Jó, anya. - válaszolta egykedvűen.
Most akkor mi is van? Nem értettem.
Aztán rájöttem, ez neki így természetes. Nem izgul, tudja a dolgát.

2014. április 6. Szupermini A és C Torna, Székesfehérvár, Ifj. Ocskay Gábor Jégcsarnok
Végre itthon!

10:30-kor kezdett Szupermini A csapatunk, és mivel ilyenkor a szülők készülnek a csapatok vendéglátására, ezért mi is már 9:00-kor a jégcsarnokba értünk.
Büszkén viseltem azt a tudatot, hogy a vendéglátás támogatására öcsém közbenjárására megnyertük a szabadbattyáni Família Pékséget.15 kg kenyérrel támogatta a rendezvényt. Nagyon hálásak vagyunk, köszönjük!
Szóval visszatérve már 9 órakor megkezdődtek az előkészületek. Marcellt kértem, hogy amennyire csak lehet, ne fáradjon el a nagy szurkolásban, mert 12:30-kor az ő meccsei kezdődnek.
Egy darabig sikerült is a tervhez tartani magunkat.
Segített, uborkát vágott, lekváros kenyeret kent, aztán megunván - de még mindig a közelemben - telefonos játékkal játszott.
Aztán felkapta őt is a forgatag. Nem volt megállás. Követte többi szuperminis társát és szurkoltak az "ásoknak".
Mondanom se kell, a saját meccsük kezdetére teljesen felpörögtek.
Én addig megírtam a jégen lévő csapatok okleveleit, mert természetesen az mindenkinek jár :) Igyekeztem, hogy mire az öltözésre, és persze a kicsi fiam meccsére kerül sor, addigra teljesen rá koncentrálhassak.



4 meccset játszottunk, 4 meccset nyertünk. Természetesen.
Természetesen, mert tisztán látszott, hogy az Jfj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia legkisebbjeinek fölényes a tudása.
Biztos, hogy közrejátszik ebben a sok edzési lehetőség, ami a többi csapatnak nem mindig adatik meg, és közrejátszik a ragyogó edzői gárda.
Titkon bíztam benne, hogy kedvenc edzőnk, Gyula bácsi (Faragó Gyula vezetőedző) is végre láthatja Marcellt igazi meccs közben.
"... a legvagányabb szuperminis"-ét!
Boti (Bedő Botond) edzőnk remekül felügyelte a csapatot, Gyula bácsi pedig dolga engedtével időnként belefolyt az eseményekbe.
És igen! Pont akkor volt ott a lelátón, mikor Marcell gyönyörű játékkal 3 (nagy) ellenfelet kicselezve végigvitte a korongot egészen a kapuig és rálőtt.

Ebből az akcióból gól ugyan nem született, de gyönyörű momentum volt. Csodaszép játék!
Gyula bácsit a szemben lévő lelátóról figyeltem, látszott, milyen büszke. Azonnal sietett Marcellhez, hogy gratuláljon neki. Igen, ráfért a dicséret, az elismerés, mert előző szünetben épp vigasztalni kellett. Sajnos olyan sorba került, akikkel még ezidáig nem játszott együtt, és ők nem is tudták, Marcell mire képes.
Nem, hogy nem passzoltak neki, hanem még el is vették tőle a korongot. A saját csapattársai.
Igazságtalannak érezte. Dühében sírt.
Gyula bácsi vigasztalta, erőt adott neki. És meg is lett az eredménye! Következő megmozdulásánál csodálatos gólt lőtt!
Gyönyörű volt, fiam!

Úgy érzem, itt az ideje, hogy az egész csapatot hiány nélkül felsoroljam:

"A" csapat: Hajdú Martin, Denk Marcell, Vén Bendegúz, Sajti Levente, Nagy Roland, Pallag-Bozsák Róbert, Jilling Levente, Jilling Botond, Szakáll Péter, Szakáll Csaba

"C" csapat: Kovács Benedek, Büki Marcell, Sümegi Richárd, Korpa András, Schubert Dániel, Lencsés Dávid, Gál Zoltán, Mezei Márkó, Kovács Bálint, Kabai Péter, Kabai Tamás, Skultéti-Lampert Iván, Cser-Palkovics Ágoston



Kíváncsi leszek, ha 10-12 év múlva keressük őket, hol lesznek? Hokisok lesznek még? Bízom benne, hisz mindegyikük egytől-egyig nagyon ügyes. A sport ragyogó jövőkép!

ANYA



Ui.: Én magam nem büszkélkedhetek ilyen szép eredményekkel, mert hazaérve szembesültem vele, hogy az egész napi fényképezésemből töredéke kép sikerült csak. Nagyon bosszantott, de hiába, nem értek hozzá.

2014. március 29., szombat

Félelmeim


Félek.
Marcell olyan pici még.
Időnként úgy érzem, túl kemény vagyok, túl sokat követelek tőle.
Miért nem hagyom, hogy játékként tekintsen a hokira? Miért kell megkövetelnem ettől a pici fiútól, hogy keményen dolgozzon? Miért nem engedem, hogy kihagyjon egy-egy edzést és helyette mondjuk szülinapi zsúrra menjen, mint a többi "normális" gyerek?
Nem tudom.
Keresem a választ, de nem találom.
Egyszerűen így érzem helyesnek.
A hokit nem én választottam a fiamnak, nem is APA, hanem ők találtak egymásra. Mi pedig úgy döntöttünk, támogatjuk ebben.
Viszont meg kell tanulnia, ha valamit csinál, azt csinálja teljes erőbedobással.
Nincs nehéz dolgom, mert bármikor választás elé kényszerül, mindig a hoki mellett dönt.
Megkérdeztem tőle a gyerekzsúrt is, és látszott, hogy igencsak vágyik oda. De mivel egyidőben van az edzéssel, fájó szívvel ugyan, de a hoki mellett döntött. Tudom, hogy tisztában van azzal is, hogy mi ezt a választ vártuk.
Helyesen teszem vajon? Erőltetem, vagy ő akarja? Vagy csak nekem akar megfelelni?

Minap nagyon nagyot esett a jégen. Egy nagyobb gyerek teljes erőből fellökte. Sírt, megijedt, (én is), fejét fájlalta. Lejött a jégről. Próbáltam nyugtatni, fejét borogattam, ő pedig egyre azt mondta, hogy haza akar menni. Szó, mi szó, veszekedtünk. Nagyon kemény voltam. Akkor és ott azt éreztem, talán túlzásba viszem.
Mégis azt láttam helyesnek, hogy vissza kell mennie a jégre, akár akarja, akár nem.
Végül megadta magát.Visszament, és nem adta alább egy mesterhármasnál.
Ahogy jégre lépett, már tudtam, hogy megnyugodott, bennem azonban mély nyomot hagytak a történtek.
Tele lettem kérdésekkel.

Napokkal később azt hiszem, a választ hiába is keresem.
Az, hogy jól döntöttem-e, jól gondolom-e, jól csinálom-e most úgysem fog kiderülni.
Várnom kell vele legalább 10 évet.
Addig pedig nincs más, hagyatkozom a megérzéseimre.


ANYA