Utolsó 10 perc...

- Anya! Martin beszélni akar veled! - mondja Marcell izgatottan a szombati edzés után edzőjére mutatva.
- Jó-jó, kicsim. Öltözzünk át gyorsan, mert sietünk szüretelni, közben Martin is ideér. - válaszoltam.
Marcell azonban nem állt meg. Teljes felszerelésben rohant vissza, látszott, hogy teljesen fel van pörögve. Nem is sejtettem, miért. Azon járt az eszem, hogy még a vasárnapi torna előtt koriját is megéleztessem, de le sem tudtam venni a lábáról, mert meg sem állt egy pillanatra sem.
Hamar kiderült, mi a lelkesedés oka. Martin azt kérdezte, engedem-e, hogy Marcell a másnapi tornán a Szupermini "C" csapatában kapus legyen.
Lefagytam.
Közben láttam a fiam határtalan vágyakozását...
... és pont most nincs APA velünk.
Hogy döntsek ilyen fontos kérdésben egyedül?
Akárhogy is gondolkodtam, nem volt más lehetőségem, minthogy igent mondjak, és tisztán láttam, hogy egy döntő pillanathoz értünk.
Átrágtam gyorsan minden lehetőséget. Ha nemet mondok, akkor továbbra is táplálom a vágyát a kapusság iránt, ha viszont igent mondok, akkor az magában hordozza a veszélyt, hogy végleg beleszeret.
Ha pontot akarok végre tenni a kapus-vágy végére, akkor engednem kell, mert itt még mindig van egy esélyem, hogy nem fog tetszeni neki.
Végül beleegyeztem, így Marcell a vasárnapi tornán a Szupermini "B" csapatában 4 meccsen játszik, a "C" csapatban pedig 4 meccset véd.
Meglátjuk...


2014.09.28. Vasárnap
Végre elérkezett a szezon első Szupermini tornája.
Napok óta nagyon várta, nagyon készült. Minden délután - akár volt aznap edzése, akár nem -, APÁval kint hokiztak az utcán görkorcsolyával és utcai koronggal felszerelkezve.
Hozzáteszem, APÁnak kék-zöld lett a sípcsontja, de hősiesen állta a lövéseket.

7:45-kor indult a busz a jégcsarnok elől Budapestre, a Jégpalotába.

Úton a jégcsarnok felé

Megérkezés után gyors átöltözés következett, majd hamarosan kezdődött is a "B" torna.

A 4 meccsen Marcell 2 gólt szerzett, és gyönyörű megmozdulásai, önálló megoldásai voltak több kapura lövéssel is.

De a többi csapattárs sem szégyenkezhetett, nagyon szép meccseket játszottak. Korpa Andris például teljesen kivirult a jégen, és villámgyors korcsolyázással rendszerint élre tört és gyorsan felismerve a helyzetet többször is a kapus fölé emelt koronggal talált a hálóba. Skultéti-Lampert Iván is gyönyörű gólt lőtt egy önálló akciója során, és sorolhatnám tovább ezeket az érdemeket.

A díjkiosztóra már nem értünk oda, mert a meccsek végeztével rohantunk átöltözni a "C" tornához kapus felszerelésbe. Az éremért, és az oklevélért ezért APA ment Marcell helyett.

Én ezalatt siettem a lelátóra, hogy lássam Marcellt védés közben.

Szó, mi szó, nagyon ügyes volt.

Izgultam nagyon, de magamban abban reménykedtem, hogy sok gólt fog kapni, és ettől el is megy a kedve az egésztől. Ezért lelkiismeret-furdalással tűzdelt örömöm sajgó szívemmel párosulva majd megszakadt, mikor Marcell a harmadik kapott gól után már mérgében a jeget ütötte, a negyedik után pedig éreztem, hogy már keservesen sír bánatában. A 18 perc és 9 kapott gól után azonban továbbra is lelkesen jött le a jégről. A rövid szünetben az elkövetett hibáit próbálta kijavítani és így a második meccsen már tényleg nagyon ügyesen védett.

Ha itt lett volna vége a tornának, akkor az mindent megváltoztatott volna, de még hátra volt két meccs.

A harmadik mérkőzésen Marcell szinte végig unatkozott, mert kis csapata támadásainak következtében a játék többnyire az ellenfél kapuja előtt zajlott. Letérdelt, a kapura támaszkodott, ki-kinézett edzőire, nem találta a helyét.

A negyedik meccsen sem történt változás, de itt már többször láttam, hogy ösztönből indult volna a korong után. Csapattársai 1 percenként dudaszóra váltották egymást, ő meg ott állt a kapuban, és folyton a hátralévő időt leste a kivetítőn.

Itt már nem unatkozott, itt már szabályosan szenvedett.

Az utolsó meccs utolsó 10 perce végtelennek tűnt a számára. 

Tévedtem. Nem a sok kapott gól volt a legrosszabb, ami történhetett vele, hanem az unalommal töltött idő, a kényszerpihenő.

-Anya, köszönöm, hogy megengedted, és megígérem, hogy 3 karácsonyig (!) nem beszélek a kapusságról. - mondta vegyes érzelmekkel.

- Rendben, fiam! - válaszoltam, és reménykedem hogy ezúttal így is lesz.

ANYA

Mai tanulság

A mai szupermini, majd mini edzés után maradtunk még kicsit a jégcsarnokba, mert az Előkészítősök meccset játszottak Újpest csapatával.
Valahogy olyan szerencsétlenül helyezkedtünk, hogy a két szurkolótábor közé ültünk le. Ebben a korosztályban még a szurkolói gárda természetesen a szülőkből áll.
Nem sokkal a mérkőzés kezdete után, mikor már a mieink 2:0-ra vezettek, egyik Volános gyerek egy újpesti fejére ütött. (sisak!) A bíró természetesen megintette a játékost, hisz ilyet azért nem teszünk, de tudjuk pontosan, milyenek a felfokozott játék hevében a gyerekek (sőt a felnőttek is).
Mellettem egy újpesti apuka teljes hangerővel elkezdte "anyázni" a gyereket.
- Anyád erre tanított? - ordította
A fehérvári szurkolói táborból egy női hang megszólal válaszként:
- Itt vagyok!

Na APÁnak több se kellett.
Nem állítom, hogy szépen szólt, de mindenesetre igazat:
- Hagyjuk már játszani azokat a gyerekeket!
További szócsatát nem részletezem, nem volt jó hallgatni.
A jelenet azonban elgondolkodtatott. Mit tennék, ha a fiammal történne ugyanez? Vajon hogyan reagálnék rá?

Mai edzésen is, mint már egyébként oly sokszor egy nálánál két fejjel nagyobb gyerek teljes erejéből fellökte Marcellt.A kapuban landolt, és - nekem legalábbis hosszúnak tűnő másodpercekig- meg sem mozdult. Összeszorult a szíven, ezt tisztán éreztem, talán még el is szidtam a gyereket, de csak magam elé és akkor sem az anyukáját.

Marcell ezt a sportot választotta, nekem pedig el kell fogadnom, hogy nem ez a legveszélytelenebb sportág. Nem tehetek mást. Mert ha kimutatom neki az aggodalmamat, akkor az biztos, hogy visszájára üt. Vagy kihasználja, és mint oly sok 6 éves, azonnal tudja, hogy egy gyenge pontomat találja el ezzel, és így könnyen befolyásolható leszek számára, vagy pedig őbenne is elültetem a félelmet, még ha tudat alatt is. Mindegyik rossz, de az utóbbi jobban kihat a pályafutására, és talán az egész életére.
Mert tekintsünk el egy kicsit a hokitól.
Az élet minden pillanatában ott tudunk lenni mellette, hogy megvédjük? Vagy célszerűbb megtanítani arra, hogy álljon ki magáért?
Igen, befolyásolhattuk volna Marcellt, és választhattunk volna neki kevésbé veszélyes sportágat, - mert engem személy szerint igen megviselt például a nagy csapat tegnapi mérkőzésén Szirányi Bence komoly sérülése, mert rögtön átfutott az agyamon, hogy ez az én fiammal is megtörténhet, ha nem most, akkor később - de nem tettük.

De akár eltekinthetünk ezúttal a sporttól is.
Érheti atrocitás az utcán, a buszon, az iskolában...?

Nem zárhatjuk el a gyerekeket a közösségtől csak azért, hogy ne legyen konfliktusa. De megtaníthatjuk, hogyan kezelje, hogyan álljon ki saját magáért, vagy akár a társaiért is.
Erre a jó módszer nem ismert, egyén és helyzetfüggő, de az biztos, hogy a megoldás nem az "anyázás".


Egy ANYA

Mindig jégkorong...

APA dolgozik. Anya dolgozik. Marcell pedig egy héten minimum 10 órát jégen tölt, ahova természetesen legalább egyikőnknek el kell kísérnie, hisz olyan pici még.

Ahhoz tényleg pici, hogy egyedül közlekedjen, de emellett nagyfiú már, hiszen iskolás lett!

Nagyon büszke. Nagyon boldog. Tele van várakozással, tanulási vággyal.

Ovis barátjával (Farkas Arnival) újra találkozva már a tanévnyitón be nem állt a szájuk. Annyi megbeszélnivalójuk volt, hogy egyszerre mondták... és csak mondták.

És még másnap is folytatták.

Marcellt már a beiratkozásnál megelőzte a híre. A nyár elejei szülői értekezleten osztályfőnöke Hári Nikoletta úgy fogadott minket:

- Ti vagytok a Büki Marcell szülei?

Nem hiszek a véletlenekben, de mégis mindig rácsodálkozom, mikor egy váratlan és pozitív dolog történik velünk. Egyértelműen ide sorolom azt is, hogy tanító nénink tapasztalt hokis szülő. Talán ezért is jegyezte meg Marcellt azonnal.

Ez hatalmas könnyebbség!

Nem kell elmagyarázni, hogy márpedig nekünk milyen fontos az edzés akkor is, ha a gyereknek még a napköziben lenne a helye, nem kell meggyőznünk, hogy az iskola előtti, reggel 6 órakor kezdődő edzés nem fog meglátszani Marcell teljesítményén...

... nem kell magyarázkodnunk, hisz Niki néni mindezzel teljesen tisztában van.

Igaz, még pár nap telt csak el az iskolakezdéstől, de nincs olyan nap, hogy Marcell ne venné kezébe, ne szorongatná a tanévkezdés első napján Niki néni fiától kapott hokis figurát. Látszik kis arcán, milyen boldogsággal tölti el.

Közben kiderült, hogy Marcell két nevelője, Niki néni, mint tanító néni, és Gyula bácsi, mint edző ismerik egymást, sőt "ki is beszélték" már közös tanítványukat. :)

Minderre már csak hab a tortán, hogy Niki néni még azt is felajánlotta, ha úgy alakul és mi nem tudjuk megoldani, szívesen elviszi Marcellt edzésre is...

Csak velünk történik ilyen? Vagy mással is?

Minden annyira tökéletesen összevág, akaratlanul is minden a jégkorong körül forog!

Közben Gyulával bármikor beszélünk, egyértelműen kivenni szavaiból, hogy Marcell minden megmozdulását figyelemmel kíséri.

Ó, és ha még mindig nem elég az örömből, akkor Marcell szezon végi kérdésére, hogy "Anya, ma lesz Gyula bácsi?" végre válaszolhatom, hogy IGEN! Mert Mini edzésen Gyula újra szárnyai alá veheti őt!

ANYA 

Minden a hokiról szól

Az elmúlt hetekben Marcell teljesen kivirult. Ahogy elkezdődtek a jeges edzések, mintha kicserélték volna. Már nem unatkozott, mint a nyár folyamán annyiszor a sok program ellenére is, mert újra rendszeressé vált életében az edzések sora. Szinte minden nap a jégcsarnokba voltunk, főleg miután Gyula bácsi szólt, hogy mini edzésre is vinnünk kell.
Így sokszor megesett, hogy egy huzamban 3 órát is jégen volt, és látszott, hogy utolsó percéig élvezte akkor is, mikor már teljesen elfáradt. Mindegy mikor mentünk, hajnalban, reggel, kora délután vagy később, igyekezett mindig a legjobb formáját hozni. Természetesen azért előfordult, hogy gyengébben sikerült egy-egy feladat, de volt, mikor szinte szárnyalt a jégen. Ezt senki nem róhatja fel neki, hisz mindig egyformán teljesíteni nem lehet.
Épp ezért érzelmileg is voltak az elmúlt hetekben hullámvölgyek, főleg mikor elkezdték beöltöztetni a piciket kapus felszerelésbe.
Első, aki kipróbálhatta a kapus lét rejtelmeit Ágoston volt (Cser-Palkovics Ágoston). Ő is szintén régóta mondogatta már, hogy kapus szeretne lenni és nagyon ügyesnek bizonyult már az első alkalommal is. Ami fő, hogy egy cseppet sem ijedt meg a feléje száguldó korongtól, és ez első lépésnek kiváló!
Viszont mikor Marcell meglátta Ágostont a kapus felszerelésbe, a féltékenység minden jele kiütközött rajta. Miért nem ő?
Alig lehetett megértetni vele, hogy ebben az évben mindenki kipróbálhatja a "kapusságot". Edzője, Boti aztán megígérte neki, hogy ő is sorra fog kerülni, legyen türelemmel. Igen ám, de ez az én 6 éves fiamra cseppet sem jellemző! Mindent most azonnal akar. Ebben egyértelműen rám ütött.
Folytattuk tovább az edzéseket, de a vágyakozás tovább dolgozott benne.
Időközben a "nagy csapat" edzőmeccsei is elindultak, amiről persze nem hiányozhatunk. Elsődleges célunk ezzel, hogy őtőlük nagyon jól tud tanulni, ellesni szituációkat, cselezéseket, megoldásokat. Marcell egyik nagyon jó tulajdonsága, hogy fényképez az agyával. Egy-egy mozdulatot, technikát, amit a pillanatok leforgása alatt lát, azt a következő alkalommal, mikor ő kerül jégre, már próbálgatja is. Több cselt is megtanult már így a nagyoktól, de például így tanult meg az elején fékezni is. Bosszantotta, hogy neki nem megy, hogy mindig elesik, ezért elkezdte utánozni az edzőket. Így már pillanatok alatt ráérzett ő is. Azóta ezt a módszert alkalmazza.
Azt mondják, ez a tulajdonság nagyon hasznos lesz majd iskolában is, mert ennek segítségével nagyon gyorsan tud majd tanulni, olvasni. Alig egy hét, és kezdődik az iskola, úgyhogy nagyon kíváncsi leszek , tényleg így lesz-e. Mindenesetre a sportban bevált.
Így nem is csodálom, hogy a teljes meccs végignézése igen fárasztó lehet számára, és inkább a csapattársakkal, barátokkal játszanak, fogócskáznak a pálya körül. De legalább jól érzik magukat, és nincs is annál fontosabb, mint hogy a jégcsarnokban minél több pozitív élmény érje.
Közben egyik Mini edzés végén Kovács Beni apukája szánt ránk egy kis időt, és felöltöztette Marcellt Beni kapus felszerelésébe. Ugyan még mez és jég nélkül, de nagyon élvezte így is.

Pár napra rá, augusztus 24-én megrendezésre került a jégcsarnok körül a II. Fan Feszt.
Mi már 7:30 után a jégcsarnokba értünk, mert Marcellnak 11 óráig edzése volt. Utána természetesen jöhetett a mulatság.
Ezen a fesztiválon a csapatok és a szurkolók együtt ünnepelték a szezon kezdetét.

Természetesen nem maradhatott el a dedikálás sem, ahol Marcell is begyűjtött pár aláírást, és egy közös fénykép erejéig a nagy kedvenc, Kovács Csaba is megtisztelt minket.
A kép címe akár az is lehetne: 21-esek! :)

Marcell legnagyobb élménye persze továbbra is a barátokkal történő játék. Hisz olyan pici még...
Délutánra eleredt az eső, így beszorultunk a csarnokba. Ezzel semmi gond sem lett volna, mert a jégen szurkolói csapatok mérték össze tudásukat, csak ne fáztam volna annyira. Ellenben APA egy szál szurkolói pólóban elégedetten ült mellettem, és élvezte a "jó" időt.
Nem is értem hogyan bírja...
Marcellon is szerintem csak azért volt pulóver, mert én ráadtam. Épp csak azt nem mondtam neki:
- Kicsim, öltözz fel, mert anya fázik. :)
Nagyon élvezte a játékot, a rohangálást, a fogócskát, és észre sem vette, mikor a tombolát húzták. Nagyon ritkán nyerünk bármit is, de azért vettünk 2 sorsjegyet, hisz ez mégiscsak egyfajta hozzájárulás.
Mi lepődtünk meg legjobban, mikor szinte egymás után mindkét számunkat kihúzták. És ráadásul nem is akármit nyertünk. Miénk lett Bálizs Bence kapusunk dedikált lepkéje, amit az előző szezonban hordott, és Frank Banham kiváló csatárunk dedikált ütője. Mikor Marcell épp előttünk futott el, csodálkozva nézte mi van APA kezében, majd nagy örömmel vette tudomásul, hogy mindez az övé.
A kesztyű ezután 2 napig le sem került a kezéről. Még éjjel sem...

A tombolasorsolás után kezdődött a nagy csapat és a szurkolók összecsapása a jégen. Fantasztikus hangulatban zajlott. Kedvenceink először partfissal, majd miután ezek nagyon gyorsan eltörtek, fordított ütővel próbálták felvenni a harcot szurkolóikkal. Nagyon sokat nevettünk, még bunyó is volt a pályán. Persze mindez csak a jókedv fokozása végett.
Fél 7 elmúlt, mire elhagytuk a csarnokot. Hihetetlen! 11 órát töltöttünk ott... 3 óra edzést egész napos esemény követett, és közben számtalanszor megkérdezték ezek a kis sportolók, hogy mikor mehetnek fel ők is a jégre. Fantasztikus energia van bennük.
Másnap reggel aztán újra birtokba vették a pályát.
Ezúttal Andris öltözhetett be kapusnak. Nagyon ügyes volt ő is, és ráadásul a korához képest szép, magas fiún nagyon jól mutatott a felszerelés.
Az edzés közepén egyszer csak Marcell odahív a palánkhoz:
- Anya! Anya, Boti azt mondta, holnap én öltözhetek be! - újságolta lelkesen.
Elkeseredtem. Na nem a kapusság végett, - elfogadtam, hogy kipróbálhatja -, hanem azért, mert tudtam, másnap már nem láthatom. Lejárt  a szabadságom, mennem kell dolgozni, és ezért iszonyú volt a tudat, hogy nem láthatom őt beöltözve. Az is pillanatok alatt átfutott az agyamon, hogy APA fogja edzésre vinni, aki továbbra sem tudja elfogadni a helyzetet.
Végül másnap nagy örömmel mesélték mindketten az élményeiket. Marcell azt, hogy milyen jó volt kapusnak lenni, APA pedig azt, hogy jó-jó, ügyes volt Marcell a kapuban is, de most sem tudott egy pillanatra sem megállni. Folyton korcsolyázott. Egy kapusnak pedig ugyebár nem ez a dolga.

Hogy végül Marcell csatár, hátvéd vagy kapus lesz, majd az idő eldönti, de egy biztos, egész életében köze lesz a jéghez. Ez már biztos.


ANYA

Minisek között

Gyula bácsival történt legutóbbi találkozásunk óta Marcell szinte minden Szupermini és Mini edzésen ott van. (Szupermini: U8, vagyis 8 éves korig, Mini: U10, vagyis 8-10 éves korig)

Minisekkel barátságban: Szakáll Csaba, Büki Marcell, Szakáll Péter

Marcell megnézte a képet és teljes komolysággal csak ennyit mondott:

- Majdnem egyformák vagyunk .... :)

Van mikor teljes erőbedobással, van mikor látszik, hogy fáradt és félerővel küzd, de mindig kitartóan és legjobb tudása szerint végigdolgozza a sokszor 2x1,5 órát. Csodálom őt ezért a fantasztikus teljesítményért.
Továbbra is van azért, hogy "eltörik a mécses", sokszor úgy érzem, hogy a felgyülemlett feszültségnek kell kitörnie ily módon, legtöbbször azért boldogan, élménydúsan jön le a jégről.
Szupermini edzésen már egyértelműen kiemelkedik a teljesítménye, mini edzésen természetesen még azért alulmarad. De hozzáteszem gyorsan, nem a kezdő minisekhez osztja be őt András bácsi (Láday András - edző), hanem már a 9-10 évesek közé. Itt azért szemmel látható a lemaradása, de hogy is várhatnánk el tőle, hogy alig 1,5 év korizás után 6 évesen hozza a "nagyok" szintjét. Ami azonban biztos, hogy igenis megállja a helyét közöttük! Sokszor látom azt is, hogy a nagyobbak segítik őt, engednek neki, és ez olyan megható!
De mikor András bácsi megdicséri, az minden egyes alkalommal anyai szívemig hatol. Ugyanúgy, mint tavaly, mikor Gyula bácsi dicsérte.

Szép volt, Büki Marci!

Szerencsére elég markáns hangja van mindegyik edzőnek ahhoz, hogy ez a mondat eljusson hozzám a lelátóra.

(Miközben a lelátón írtam ma ennek a bejegyzésnek a piszkozatát, Martin (Ország Martin - edző) lelkesedésére is azonnal felkaptam a fejem: - Nagyon szép, Marcikám!)

Minap lejött a jégről, és örömmel mesélte, mikor András bácsi először megdicsérte.

- Most már szeretem András bácsit is. - mondta egyszerűen.

Majd kicsit elgondolkodott és hozzátette:

- Azért hiányzik Gyula bácsi.

ANYA

Mire tanít a sport?

Kitartásra, küzdelemre, győzni akarásra?

Igen.

És tanít-e alázatra, csapatszellemre, egymás közti kommunikációra?

Igen.

És vajon megtanít-e veszíteni, és újra felállni? Megtanít-e arra, hogyan hajts erőd végéig, mikor már azt hiszed, nincs tovább?

Tanít-e megértésre és elfogadásra?

Marcell egyenlőre mindent veszteségként könyvel el.

Veszteség, ha fogócskában megfogják, veszteség, ha lekorcsolyázzák, veszteség, ha gólt kap a csapata, és legújabb veszteség, hogy ma nem ő próbálhatta ki először a kapus felszerelést.

Egy életunt 6 éves korcsolyázott ma a jégen. Nem volt hajlandó a feladatokra odafigyelni, nem akart korcsolyázni sem, csak duzzogva, szomorúan nézett fel a lelátóra.

Mintha én tehetnék róla, hogy nem ő öltözhetett be először...

Meguntam, ebből elég volt!

Unom már, hogy minden edzés valamilyen hisztivel zárul. Elég volt, hogy mindig miatta veszekszünk APÁval. Folyamatos feszültséget okoz.

Érdemes? Megéri tovább folytatni?

Ha egyik hisztit befejezi, keres másik okot. 

Köteles vagyok én ezt folytatni?

Már ott tartok, hogy az edzés gondolata is megriaszt. Vajon most mi vár rám? 

Nagyon szeretem nézni, ahogy korcsolyázik, ahogy küzd és harcol, de az örömömet beárnyékolja az örökös feszültségkeltés.

Nem, nem akarom folytatni!

Tiltakozásom első jeleként levonultam a lelátóról. Amíg nem áll helyre a rend, nem fogom nézni őt edzés közben. Tudom, hogy ez nagyon rosszul fogja érinteni, de ne csak én szenvedjek, szenvedjen ő is.

Talán ha neki is fáj, akkor megérti, hogy nem csak a saját érdekeit kell néznie, más érzéseit is figyelembe kell vennie.

És ez nem csak rám vonatkozik, hanem mindenkire, akivel valamilyen szinten összehozza majd a sors az életben.

Meg kell értenie, hogy nem minden helyzetben neki kell, hogy igaza legyen, nem mindig az ő akarata kell, hogy érvényesüljön.

Tudom én, hogy türelmesnek kell lennem, hiszen csak 6 éves, értem én, hogy el fogja nőni, de addig... addig tűrnöm kell? Miért?

Nekem is van akaratom, vágyom a boldog, feszültségmentes együttlétre.

Imádom, mikor nyugodt, mikor lehet vele beszélgetni, játszani, mikor boldogan és felszabadultan nevet, mikor elfelejti, hogy engem manipulálnia kellene...

Imádom nézni a jégen, mikor küzd, mikor győz, mikor boldog, és felszabadult...

Mindig ezt akarom, és nem a hisztit és feszültséget...

Szóval elnövi???

Nagyon várom már...

ANYA

A nagy csapat első meccse

Tegnap szezonnyitó edzőmeccsel kezdett a nagy csapat a szlovák Érsekújvár ellen.
Korán értünk a csarnokba, így láttuk a minisek edzését. Ahogy ők végeztek, APA összefutott Gyula bácsival, és beszélgetésük vége az lett, hogy Marcellnak innentől kezdve mini edzésre is járnia kell. Marcell nem örül ennek annyira, mert tart a nagyobbak erejétől, rutinjától, ezért várom már a következő edzést, hogy átessen a tűzkeresztségen. Fejlődéséhez feltétlen kell ez, mert az utolsó szupermini edzés egyértelműen a kezdőkről szólt, kissé háttérbe szorítva a "régieket". A mini edzésen pedig végig nagy a hajtás Marcell számára sok-sok megtanulni váró feladattal.

Hosszú várakozás után megtelt a jégcsarnok szurkolókkal, s kezdődhetett az első összecsapás.
Marcell a meccs első harmadát szépen végignézte velünk, utána azonban csak időnként került elő. A miniedzés után itt maradt társaival együtt először pacsizni ment a "nagyokkal", majd mint a szélvész rohangáltak, fogócskáztak, bújócskáztak a csarnokban.

Ez nem kis feszültséget okozott köztem, és APA közt, nem igazán értettünk ebben egyet.
APA szerint ugyanis Marcellnak ott kellett volna végignéznie a meccset mellettünk, belőle sokat tanulva, nekem pedig az a véleményem, hogy a legfontosabb számára annak kell lennie, hogy a csarnok minél inkább örömmel töltse el. Nem mondom, hogy ne érdekelje a meccs, de amikor gyakorlatilag az egész nyarat gyerekek nélkül kényszerült tölteni, ezért nem várhatom el, hogy rá se nézzen a barátaira.
Szerintem az ő korukban is hasznos a csapatépítés, pláne ebben a sportágban, akkor miért ne érezhetnék jól magukat együtt? 6-8 éves szinten ugyan, ami nekünk sokszor rendetlen viselkedésnek tűnhet, de ők így érzik jól magukat.
És nem az a fontos, hogy a jégcsarnok csupa-csupa jó élményt jelentsen számukra?
Ha ez a meccsnézés helyett a barátokkal, csapattársaikkal történő rohangálás jelent örömöt, akkor legyen az!

-Anyaaa! Gyorsan fényképezz! Vesztegeted az időmet! - mondta két futás közt :)

Gyerekkoromban apukám kézilabda-bíró volt, de egyik meccsére sem emlékszem, pedig mindegyikre elvitt. Pici voltam ugyan, de arra viszont tisztán emlékszem, milyen volt a lelátó alatt játszani, milyen volt tiltott helyekre besurranni a barátokkal. Szinte még az arcukat is fel tudom idézni, pedig már igen régen volt.

Egy szó, mint száz, nem értettünk APÁval egyet.

Ma reggel kíváncsiságból megkérdeztem Marcellt:
- Kicsim, mi tetszett legjobban a tegnapi meccsen?
- A gólok!
- A gólok? Hát láttad őket? - kérdezem őszinte csodálkozással, mert akárhogy is számolom, 11 találatról van szó.
- Én mindet láttam! - jelentette ki határozottan - Néha megálltunk a fiúkkal...

A meccs végeredménye: Fehérvár AV19 - Érsekújvár 7 : 4



ANYA