Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia, Szupermini korsztály

Felgyorsultak ez események.
Szülői értekezlet, heti 2-3 edzés, felszerelés beszerzése...

Sodródunk... De mint nyilván minden szülőnél, nálunk is "első a gyerek". Ha Ő ezt szeretné, hát mindent megteszünk, hogy biztosítani tudjuk számára a feltételeket.

De mi is történik a jégen?


Marcell nagyon komolyan vesz minden feladatot. Fejlődése során MÁSOL. Másolja a nagyobbakat, másolja az edzőket, egy pillanatra nem áll meg a kísérletezésben, hogy hogyan lehetne jobb.
Ő nem játszani megy a jégre. Neki ez nem egy jópofa elfoglaltság. Nem. Számára az edzés minden pillanata komoly feladat.

Eleinte nagyon sokszor elesett, mikor megállni kellett volna. Valahogy az nem ment. Addig-addig kísérletezett, próbálkozott, leste el a taktikákat, míg végül ráérzett.
Ugyanígy volt a hátrafelé történő korizással. Csinálta ő is rendesen a váltófeladatokat (ekkor még előre), de mikor a sorára kellett várni, addig a többiek mögött gyakorolt. Nem állt meg, nem bámészkodott, nem beszélgetett, hanem addig gyakorolt, míg meg nem tudta csinálni. És mire a feladatok során oda értek, hogy hátrafelé kellett korizni, olyan büszke voltam, hogy Marcellnak milyen ügyesen megy. :)

Talán ezt az elszántságot, akarást látta benne Faragó Gyula vezetőedző is, aki nagyon fiatal kora ellenére Marcellt különórákra hívta. Tőlünk nem kért mást, csak hogy biztosítsuk ezt (is) a számára. Azt mondta, Marcellnak most az a legfontosabb, hogy lehető legtöbbet jégen legyen.
Szót fogadtunk.
Hozzátartozik, hogy munka mellett igen nehezen tudnánk mindezt segítség nélkül megoldani, de szerencsére édesanyám is beállt a sorba. Köszönet érte!

Marcell fejlődése és tenni akarása töretlen. Ebben nagy szerepe van Gyula bácsinak, hiszen rendületlenül figyeli, tanítja, terelgeti őt. Nem fukarkodik a dicséretekkel, ha az helyén való, de igen határozott és szigorú, ha épp arra van szükség.
Mi is szinte isszuk a szavait, alig várjuk, hogy valami jót mondjon fiúnkról. Hisz olyan jó érzés... annyira szeretem, mikor egy-egy szóval, rövid megjegyzéssel Marcellt dicséri:
"... az ilyen gyereket lepkehálóval kell fogni, olyan ritka..."
"... Marcell az, akinek a jégen minden pillanata a hokiról szól..."
vagy csak egyszerűen:
"... nagyon ügyes...", "... nagy hokis lesz..."

Van ennél nagyobb büszkeség egy szülő számára?

ANYA

Hokisuli

2013. január 30 - március 30

A beiratkozás napján Marcell már nagyon izgatott volt. Napközben, az oviban is rengetegszer felhozta, hogy ő hova is fog járni. Középső csoportos volt ekkor.
Eljött a délután, és végre odaértünk a jégcsarnokba.

A szülőknek szóló hasznos információk ismertetése után elvitték a gyerekeket, hogy felmérjék képességeiket futás, játékos foglalkozás során.
Eközben APÁVAL megnéztük mi zajlik a jégen. Épp edzőmeccs volt. Ő még bizonytalanul nézett a hokira, hisz fejében egyértelműen foci volt megírva fiúnk számára, de a jégen zajló események első pillanatra lenyűgözték. Soha nem láttunk ezidáig élőben hokimeccset. Fantasztikus, magával ragadó élmény volt!

Mikor a gyerekeket visszahozták - soha nem felejtem el -, odaült mellénk Orgovány István, az akkori vezetőedző. Mi arra számítottunk, hogy javasolja, esetleg hozzuk később Marcellt, hisz még nagyon pici volt a többiekhez képest.
De nem.
Odaült, és csak annyit mondott, hogy nagyon szeretné, ha Marcellt beiratnánk a tanfolyamra.
Hát beirattuk. :)

Az első alkalom sem maradt emlékek nélkül.
Körülbelül 50 gyerek volt; nagyon sok.
Külön csoportba vették azokat, akik valamilyen szinten tudtak már korizni, és külön azokat, akik még nem tanultak. Utóbbiak Judit nénihez kerültek.
Marcell magabiztosan lépett a jégre, és hiába is tereltem aggódó szülőként Judit nénihez, ő csak ment a tömegbe a nagyobbak közé.
Judit néni látva aggódásomat, próbált megnyugtatni. Ne aggódjak, majd az edzők látni fogják, hogy ő még nem tud korizni, és visszaküldik.
Volt olyan kisgyerek, akit visszaküldtek.
Az én fiamat azonban nem...
Vajon mit láttak benne?
Nem is tudom. Talán azt a hatalmas akarást, elszántságot!

Rendszeresen, következetesen minden edzésen ott voltunk, Marcell fejlődése látványos volt.

Talán csak egyszer fordult elő, hogy nehezen ébredt, és mondta, hogy most ne menjünk edzésre.
De ebben nem ismerek kompromisszumot!
"- Ha most kihagyjuk az edzést, akkor többé nem megyünk. Válassz kicsim, mi legyen?"
Természetesen az edzést választotta, és hamar el is felejtette, hogy az előbb még nem akart menni.

Lehet, hogy túl szigorúnak tűnök, hisz egy-egy kihagyás beleférhet. Igaz?
De nem nálunk!
Meg kell tanulnia, hogy ha valamit elkezd, akkor azt csinálni kell, és kész. Nincs kifogás. Erre egyébként szerencsére nagyon hamar ráérzett az élet többi területén is. (Persze a betegség az más, de szerencsére ez nem jellemző rá)
Még mielőtt túl kegyetlennek tűnök, hamar hozzáteszem: kezdetektől tudjuk, hogy bármi történjen, csak és kizárólag addig fog hokizni, amíg Ő így akarja! És ebben teljes a családi egyetértés (még most is, mikor ezt a bejegyzést írom és fiam 5,5 évesen tehetségesnek bizonyul)

Nagyjából a tanfolyam 2/3-ánál jártunk, mikor is kiderült számunkra, hogy ez nem más, mint egy válogatás.
Ebből is látszik, nem voltunk túl felkészültek a témában :)
Én magam részéről egyértelműnek véltem, hogy fiamat nem választják be a csapatba, hiszen közel nem tudott olyan jól korizni, mint a többiek, ráadásul ő volt az egész csapatban a legkisebb, legfiatalabb.
De Faragó Gyula edző látott valamit a fiamba...
És mivel nem számítottam rá, ezért nagy meglepetés volt, mikor beválogatták.Na jó, bevallom, elsírtam magam a meghatottságtól :)

Végeredmény tehát:
2013. március 30-ától Büki Marcell talán minden idők legfiatalabbjaként (ezt csak megemlítették, de tudtommal még nem nézett utána senki) a SAPA Fehérvár AV19 Szupermini csapatának hivatalos tagja!
Hozzáteszem, ekkor még nincs 5 éves!

ANYA

Totyogás a jégen

Jégcsarnok, 2013 január

Marcell nagy izgalommal várta az első korcsolyaórát.
Abban a hitben voltam magam is, hogy odamegyünk, kap egy korcsolyát a lábára, és már mehet is a jégre.
Sajnos nem így történt.

Pici szemében annyira láttam a vágyat, aztán pedig a csalódást, mikor azt mondták, hogy jöjjünk vissza a következő alkalomra, addigra pedig szerezzünk be egy korcsolyát.
Kis lelke hogy megnyugodjon, első utunk természetesen a korcsolyavásárláshoz vezetett.
Az üzlet ajtajában elfogott az aggódás, hogy mi van, ha nem kapunk olyat, amelyik megfelel az ízlésének.
Fiú létére egész pici kora óta pontos elképzelése volt mit szeretne, és az milyen színű legyen :)
Jól gondoltam. Ez most sem volt másképp.
Ekkora mázlim azonban már régen volt:
"- Anyaaa! Pont ilyet akartaaam!" És csillog a szeme!
Nem volt más hátra, ki kellett várni a soron következő órát.
Végre elérkezett!
Olyan izgatott volt, mikor jégre lépett!

Eszter néni gondosan foglalkozott vele is, mint a többi apró "totyogóval". Nagyon édese voltak!

Összesen háromszor voltunk ezen a foglalkozáson, mikor is kezembe került egy induló Hokisuli szórólapja.
Ezzel újabb mérföldkőhöz érkezett az életünk, bár mi ekkor ezt még nem tudtuk.

Úgy gondoltuk, a 20 alkalmas tanfolyam során már biztos meg fog tanulni korcsolyázni, ami egyébként ekkor még a végcél volt. Tehát beirattuk Marcellt a Hokisuli tanfolyamra.

Még az elején le sem esett számunkra, mibe is vágtunk...

ANYA

Zichy liget 2012. dec. 30.

Megérkeztünk. Gyönyörű hely!
A park közepén, a zenepavilon körül minden csupa jég.

Béreljünk korcsolyát!

"- Nekem nem kell kétélű korcsolya! Anyaaa! Neee!
- De kicsim, még soha nem voltál jégen! Előbb próbáljuk ki kétélűvel!
- NEM! Nem és neeem! Én TUDOK korcsolyázni!"

Anya enged!

Csak egy egyszerű, családi programnak indult.

Marcell alig múlt 4,5 éves.

Állt a jégen, és látszott, hogy nem érti, EZ neki miért nem megy???

Kudarccal telve mentünk haza.

A pénztáros szava azonban továbbra is a fülembe csengett:

"...a jégcsarnokba hétvégenként tartanak oktatást piciknek."

... mi legyen?

... ha ennyire szeretne korcsolyázni, akkor meg kell tanítani...

... de mi nem tudjuk megtanítani, hisz mi sem tudunk...

... várjunk még egy évet...

Végül felhívtam a jégcsarnokot.

ANYA