Bevallom, félelemmel telve vártam az elmúlt hétvégét.
Tudtam, hogy Marcell kimagaslóan fog teljesíteni a Dunaújvárosban megrendezésre kerülő III. STEELBULLS CUP elnevezésű 2 napos szupermini tornán, épp ezért előre tartottam tőle, hogy a többi szülő hogyan fog reagálni rá.
A történethez hozzátartozik, hogy Marcell ugyan szupermini (U8) korcsoportba tartozik, de tudásának köszönhetően ebben a szezonban már a mini (U10) "A" csapatába edzett és játszott.
Ezt a döntést nem mi hoztuk meg, hanem az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia vezetősége, és az akkori megállapodás tartalmazott pár alkalomra szóló U8 tornán való részvételt is, aminek természetesen ezúttal is örömmel tettünk eleget.
Mivel azonban U8 edzésekre ritkán járunk, hisz mind a mini edzések, mind pedig az egyéni képzések már kellően leterhelik Marcellt, ezért nem tudtam, milyen fogadtatásra számíthatunk.
Azonban megannyi atrocitás és támadás után ezúttal csak pozitív élmények értek.
Marcell tudása valóban kimagaslott a többiek közül, de ezúttal a szülők többsége örült ennek és gratulált, sőt sokszor szurkolt is neki.
Bár munkám miatt mindkét napon csak pár órát tölthettem a tornán, de így is nagyon jó élmény volt. Új ismeretségeket kötöttem, ami tegyük hozzá halkan, zárkózott ember lévén tőlem igen meglepő.
Sokat kérdeztek Marcellről és én szívesen meséltem róla.
Viszont kaptam egyikőjüktől egy olyan kérdést, ami erősen elgondolkodtatott.
Mikor egy beszélgetés alkalmával szóba került, hogy minden meccsen mennyire izgulok, akkor az egyik apuka megkérdezte:
- Miért izgulsz? Akkor is izgulsz, amikor jászótéren játszik, vagy az iskolában? Ez is csak egy ugyanilyen játék.
Két meccs közötti szünetben ültem a lelátón egymagamban és a válaszon gondolkodtam.
Mi nem sűrűn jártunk játszótérre, Marcell nem is igazán szerette. 4,5 éves kora óta szinte csak a jégkorong létezik az életünkbe.
Akárhogy is gondolkodtam, nem állt össze a kép.
Gondolataim közepette Marcell somfordált mögém, majd az ölembe ült.
Ahogy ott ült, és nézte a Nyitra-Decsin meccset, hirtelen megkérdeztem tőle:
- Kicsim, neked a hoki egy játék?
Azonnal rázta a fejét és nagyon komoly lett.
- Nem. - mondta közben.
- Akkor mi?
- Küzdelem! - vágta rá szinte azonnal, határozottan.
- És szeretsz küzdeni?
- Igen, nagyon! - és közben örömében felugrott ölemből egy szép gól láttán.
Egyből megértetem. Ahogy neki sem, nekem sem játék. Sehogy sem tudom egy játszótérrel összehasonlítani.
Amikor izgulok, az nem azért van, hogy ő jól teljesít-e, vagy a legjobb játékos-e, esetleg azért, hogy nyer-e a csapat. Nem.
Azért izgulok, mert látom, hogy ő milyen feszült. Izgulok az első góljáig, ami mindig küzdelem, izgulok mikor egy kapott gól után ideges lesz akkor is, ha nem az ő sora kapta.
Természetesen izgulok és féltem, mikor leütközik, fellökik. Izgulok, hogy ott legyek, és akkor legyek ott kis lelkét ápolni, mikor szüksége van rám.
Izgulok, hogy úgy teljesítsen, hogy ő is elégedett legyen vele.
Napokkal a torna előtt fejébe vette, hogy a legjobb játékos akar lenni, majd ezért küzdött teljes odaadással két napon keresztül.
Ahogy teltek a meccsek úgy lett egyre elkeseredettebb, hogy egyik alkalommal sem kapta meg a meccs legjobb játékosa díjat.
De hajtott, küzdött egészen az utolsó pillanatig. 8 meccs alatt 24 gólt lőtt.
Küzdött a végsőkig, aminek végül meg is lett az eredménye.
Az utolsó előtti meccsen a szlovák Rusinov erős csapata ellen csapaton belül a meccs legjobb játékos lett, majd a torna végeztével megkapta a legjobb játékosának járó táblácskát is.
Sikerült. Amit kitűzött maga elé, ezúttal is elérte. Megnyugodhatott.
Fáradtan, de büszkén mutatta mentorának, Frank Banham-nek a díjat, aki ezúttal is csodálattal nézte kis felfedezettjét. Úgy néz ki, kettőjük párosa hosszú közös út előtt áll...
ANYA
Ui.: Marcell extra nyügösségét magyarázza, hogy a torna másnapjára belázasodott, ami B típusú influenzával párosulva majd egy hétig tartott. Se kedve, se étvágya nem volt. 2 kg-t fogyott, nagyon legyengült. Mára már jól van, és kipihenve, újult erővel lépett a jégre.
