APA izgatottan jött ébreszteni.
- Anya, Anya! Buci az első a névsorban! Szombaton megyünk Budapestre!
- Meccs lesz? - kérdezem, mert az már megszokott hétvégi program lenne.
- Neem! - folytatja - A Magyar Jégkorong Válogatott Ausztria elleni felkészítő meccsén Marcell lesz az egyik, aki felvezeti a játékosokat... - és csak mondja, mondja továbbra is izgatottan.
Gyorsan ébresztem Marcellt, hogy had mondja el neki APA a jó hírt.
- Jó! Én Kovács Csabit vezetem fel! - mondja teljes természetességgel.
Ezen kicsit megijedtünk. Mi van, ha nem sikerül őt felvezetni? Hogy fogja érinteni?
APA délutánra kiderítette, hogy ez leginkább sorsolás útján dől el.
Mit tegyünk?
Az utóbbi pár évben sokat olvastam és tanultam a pozitív gondolkodásról, arról, hogy "minden megtörténhet, amit el tudsz képzelni".
Mégis a legrosszabbat tettük, amit csak lehetett.
Megpróbáltuk lebeszélni az álmáról. Persze célunk nem volt más, csak elkerülni a csalódást, de ez nem mentség a tettünkre.
- Kicsim, nem biztos, hogy sikerül Csabit felvezetned. Az is lehet, hogy egy osztrákot kell kísérned!
- Nem baj, az is jó. - válaszolta, de látszott a szemén, hogy ez csak nekem szól. Ő tudta, mit akar. És pont.
Annyiban hagytam a dolgot. Lesz, ami lesz.
Azonban az ördög nem alszik...
Mikor odaértünk a Papp László Sportaréna mögé, már a Szakáll ikret ott voltak. Még így is nagyon sokat vártunk. Tényleg időben érkeztünk. (Mondjuk APA híres arról, hogy sehonnan nem szeret elkésni, és az érkezést a véletlenre sem bízza. Tehát ha az úton nincs semmi fennakadás, akkor akár órákat is várhatunk :) )
A gyerekek hamar egymásra hangolódtak, és kezdődött a végeláthatatlan harc gyerek és szülő között. Az anyai szigor elszállt a kis fülek mellett. Teljesen felpörögtek, fel- alá rohangáltak a füvön.
Nagy sokára kezdtek szivárogni az emberek. Rengeteg hokis kisgyerek gyűlt össze az ország különböző részéről szülővel és nagy táskával felszerelkezve.
Egyszer csak megérkezett a busz a válogatott tagjaival.
A gyerekek integettek a buszra.
- Marcell, ott a Kovács Csabi! - APA vette észre először.
Csabi a busz ablakán át ránézett Marcellra, és láttam a szemében a rácsodálkozást. Megismerte. Integetett.
Micsoda öröm!
Végre értünk is megjöttek.
Időközben kiderült, hogy edző nélkül maradtunk, mert egyikük sem ért rá. Ezen kicsit meglepődtünk, olyan elhagyatott érzés kerített minket hatalmába. A szervezés azonban ezt megoldotta helyettünk.
A névsorolvasás után végre bejutottunk a csarnokba.
APA addig körbe ment a főbejárathoz jegyet venni magának, mert gyerekenként csak egy szülő mehetett be. Ketten maradtunk Marcellel.
Az első feladat, hogy minden kisgyereknek húznia kellett egy "Csúszka kártyát". Ebből kiderült, hogy osztrák, vagy magyar játékost fog- e felvezetni.
Mondanom se kell, az ördög azonnal megjött, és nem hagyott nyugodni.
- Kicsim, tudod, semmi baj, ha nem magyart húzol!
- Tudom, anya. - mondta.
Elsőként húzott a borítékból, mert a mi csapatunkból ő volt a legkisebb.
Magyar!!
- Ez az fiam! Nagyszerűűűű! - szinte ugráltam örömömben.
- Anya, én tudtam.
Azt hiszem, ezen a ponton eszméltem rá, hogy mit teszek. Mélyen elszégyelltem magam!
Hogy jövök én ahhoz, hogy lebeszéljem az álmáról? Én? Aki mindig igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy kellő önbizalommal vértezzem fel. Szinte minden reggel, mikor ébresztgetem, ilyeneket súgok a fülébe: "...bármit meg tudsz tenni...", "...kitartó legyél...", "...híres játékos leszel...", "...mindig boldog légy...", stb. És mégis képes vagyok ilyen gyalázatra? Nagyon mérges lettem. Hol itt a pozitív önkép-építés? Mit teszek?
Nem hoztam fel a témát többet. Egyetlen mázlim volt csupán, hogy Marcell ebből mit sem érzékelt. Ő már koncentrált, már teljesen átszellemült. Már csak a feladat hajtotta.
Átöltöztünk.
Kaptunk egy jelölő mezt is, mert a meccs első harmada után igaz csak rövid ideig, de ők is játszhatnak. Ez már csak hab a tortán.
Átöltözve, nyújtás közben (a nagyokat utánozva):
Műkoris lányok bemelegítését lesve:
És a fehérvári Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia Szuperminiseiből a kis csapat :) :
Kovács Beni, Szakáll Peti, Szautner Marci, Büki Marci, Szakáll Csabi
Elérkezett az idő.
A gyerekeket sorba állították.
Legelöl 2 kapus állt, utánuk már Marcell következett.
Egy rövid műsor után érkeztek a játékosok. Először a magyarok.
Nagyon izgultam, hogy kinek lesz a párja.
Mikor megláttam, hogy a sor elején Kovács Csabi jön, akkor már tudtam...! Már szinte biztos voltam benne...! Állva figyeltem őket! Izgatottan!
Nagyon messze voltam tőlük, de éreztem, mikor kézen fogta Marcellt :)
Ők ketten léptek elsőként jégre! Kézen fogva!
Mondanom se kell, kijöttek a könnyeim! Sikerül!
KICSI FIAM! KÍVÁNOM, HOGY MINDEN ÁLMOD ÍGY VÁLJON VALÓRA!
A kicsik taps kíséretében levonultak a jégről, a nagyok pedig játékba kezdtek.
Az első harmad vége előtt 5 perccel már készenlétben kellett állnunk. Kérték a szervezők, hogy minden gyerek teljes felszerelésben álljon a sorban.
Szinte elsőként vittem le Marcellt a lelátóról, mert már nagyon izgatott volt. Nem szeret késni. (Vajon kire ütött?)
Sorba jöttek a többiek is. Egy kivételével. Apuka mellett hokis felszerelésben a fiú kólát ivott, popcorn-t evett. Alig volt 2 perc vissza a meccsből. Gondoltam, azzal, hogy szólok, nem teszek rosszat. Apuka azonban nagyképűen felém fordult és lazán közölte, hogy minek álljon a gyerek sorba, mikor még legalább 10 perc, mire jégre lépnek. Hát, érdekes jelenet volt. Rá bíztam.
Felmerült azonban bennem a kérdés, hogyan neveli ezt a gyereket a szabályok betartására.
Magam sem élek szabályok szerint, amit lehet, azt szeretem megszegni, de ami szabály, azt viszont szigorúan betartom. És hol van belőle több, ha nem a sportban, az iskolában, és később a munkahelyen? Milyen felnőtt lesz ebből a gyerekből? Na mindegy, az ő dolguk.
Rövid kis meccs volt a gyerekeké, de a fehérvári Akadémia kis sztárjai itt is kimagaslóak voltak. (Na jó, bevallom, a többieket nem néztem. Nem akarom megbántani őket.)
Bár Válogatottunk elvesztette a mérkőzést, de ettől függetlenül nagyon jó meccs volt.
Hazafelé az autóban Marcell már nagyon fáradt volt. Nem csoda eseménydús napon volt túl.
- Milyen volt, kicsim? - kérdeztem.
- Ez a legjobb napom, Anya - válaszolta boldogan.
ANYA
