Itt vagyunk!
Amerika mindhármónk számára mást jelent.
APA gyerekkori álma volt ide eljutni, nekem meg sem fordult a fejembe nyilván az elérhetetlensége végett, Marcellnak pedig Amerika a jégkorongot jelenti.
 |
| America feeling…:) |
Alig egy éve jégkorongozott mikor már kijelentette, hogy ő az NHL-be fog játszani.
Ez akkor, egy 5,5 éves fiú szájából igen "nevetségesen" hangzott, de soha nem álltunk az álmai útjába.
Az élet rövid időn belül kihívás elé állított, hogy mennyire is gondoljuk komolyan fiúnk mindennemű támogatását.
Ugyanis 1,5 évvel ezelőtt Frank Banham megkeresett minket azzal, hogy szeretné Marcellt megmutatni egy amerikai barátjának, aki történetesen az egyik legjobb amerikai utánpótlásnevelés vezetője.
Nehéz évek vannak mögöttünk (és még elöttünk is), legtöbben el sem tudják képzelni mennyire.
Mennyi lemondással, vívódással jár az, hogy most itt lehetünk.
Sokszor az edzések, az otthoni tornákon való részvétel leszervezése is komoly energiákat emészt fel, azonban mindkettőnk fejébe csak az a verzió él, hogy "meg kell oldani".
Amikor jött ez a lehetőség az amerikai úttal, olyan könnyű lett volna hátradőlni a fotelba, és azt mondani, hogy "na ezt végképp nem engedhetjük meg magunknak". Azonban ez kezdetektől fel sem merült bennünk, mint lehetőség.
Az elmúlt másfél év készülődése után ma hajnalba elindultunk, és magyar idő szerint késő este értünk Cincinnati-be.
A hosszú út után egy nagy megnyugvást jelentett megpillantani Fanky-t és két kisfiát a reptéren.
Marcell az egész út során hősiesen viselkedett. Egy másfél órás repülőút után Brüsszelbe szálltunk át, majd 8 órán keresztül repültünk egész Washington-ig.
Sehogy sem sikerült rábeszélnem, hogy egy-két órát aludjon a gépen, mert az izgalom, az újdonság magával ragadta.
A fáradság akkor tört rá, mikor leszálltunk a gépről, és végig kellett állnunk egy hosszú sort a határátlépésig. Ez ugyan percek alatt megtörtént, de a Brüsszelbe "elszenvedett" vámvizsgálat miatt igencsak feszültek voltunk. Marcellon a fáradság, Apán az idegesség, rajtam pedig a tehetetlenség lett úrrá.
Úgyhogy a határátlépés után - ami egyébként nem volt több 5 percnél - már csak a megnyugvás és a megérdemelt érzés következett: Amerikába vagyunk!
Várt még ugyan ránk egy 1,5 órás út, Cincinnati-ig, de ezt már a maga szépségével élvezhettük. Gyönyörű kilátás, elképzelhetetlen habos, hófehér felhőregeteg fölött, majd ereszkedve a föld felé az egyforma-forma házak, a kacskaringós külvárosi utak, rendezettlen távolság ház és ház között, máshol pedig pont a rendezettség szúr szemet, úszómedencék és megszámlálhatatlan Baseball-pálya, a hatalmas úthálózat...
Elképesztően gyönyörű!
Marcell mindebből semmit sem látott, mert ezt az utat immár végigaludta, de cseppet sem bántam, mert tudtam, hogy még úgyis később kerül ágyba.
Fanky-ékhez érve vagy a rövid alvás utáni ébredés miatt még egy darabig meghatottan érezte magát, de Brock-nak és Blaze-nek köszönhetően hamar feloldódott.
Fantasztikus fogadtatásban volt részünk, nagyon jól esett, hogy mennyire készültek az érkezésünkre.
Egy kis játék után azonban igyekeztem ágyba tenni, hogy kialudhassa magát.
Közös szobába aludt a fiúkkal, úgyhogy nagyon sokáig nevetések, kuncogások, pusmogások hangja szivárgott ki a behajtott ajtó mellett, aztán nagy sokára álomba szenderültek.
Hisz a következő napokban vár ránk Amerika felfedezése… :)
ANYA
Nagyon drukkolok neki! Már vártam a beszámolót :)
VálaszTörlés