Marcell a legjobbak között

Már egy hónapja tudtuk...
Csupán az időpontra vártunk...
Mindenesetre addig Marcellnak nem szóltunk...
Izgatottabbak voltunk, mint egy kisgyerek...

Az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Alapítvány Marcellt korosztályában a legjobb 5 közé választotta.
Micsoda büszkeség!Micsoda jutalom a sok-sok munkáért, a sok-sok áldozatért!
Munkáért Marcell részéről, áldozatért a részünkről.
De ez nem olyan igazi áldozat ám!
Mert mit is áldozunk fel?
Leginkább az időnket. Na jó, én feláldozom sokszor a takarítást, a vasárnapi ebédet, de mik ezek ahhoz képest, amit cserébe kapunk. Olyan fiút neveltünk, aki alázatos a "munkája" iránt. Legyen az a sport, vagy legyen a tanulás. Bármit, amit csinál, kitartóan végzi addig, míg az nem lesz a legjobb.

Bevallom, nem volt ez mindig így.
Egész pici korában mindig nagyon szigorú voltam vele, mikor belekezdett valamibe és azt feladta. Sosem felejtem, mikor tán 3 éves sem volt még, és mindig autót rajzolt. Sokszor a lapon nem volt más, csak egy félresikerült kör, ami után hisztibe tört ki, majd mérgesen és sírva gyűrte össze mondván, hogy nem sikerült tökéletesre az autó kereke. Ezután minden alkalommal kisimítottam a lapot és szigorúan rászóltam, hogy márpedig be kell fejeznie. Majd gyorsan kiviharzottam a konyhába és magamba zuhanva elmélkedtem, vajon helyesen cselekszem-e.
Egy-két alkalom után már nem gyűrte a lapot, hanem önállóan küzdött tovább. Persze megmutattam neki, hogyan próbálkozzon, bevetettük a 20 Ft-os körberajzolását is, de még mindig előfordult, hogy mérgesen sírva fakadt. Újabb egy-két alkalom után már azt hüppögte:
- Tudom anya, nem adom fel! - és sírva próbálkozott tovább.
Sokszor rettentően sajnáltam, de mégis így éreztem helyesnek. Legtöbbször nem ésszel, hanem ösztönből cselekszünk, ha gyermekünk neveléséről van szó.

Mikor a jégkorong beköszöntött az életünkbe, addigra ezen a küzdelmen jócskán túl voltunk.
Ezért soha nem merült fel benne, hogy az edzés időpontján ne jelenjünk meg csak azért, mert nincs kedvünk. Sőt! Mai napig sincs olyan indok (betegségen kívül, de az szerencsére nagyon ritkán esik meg vele), ami miatt edzés kimaradhat.
Részünkről ez az áldozat.
Leszervezni, hogy épp melyikőnknek van ideje, vagy ha nincs, akkor kitől kérhetünk segítséget... de edzésen ott a helye. (Gyula mondta egyszer, hogy ilyen pici korban egy-egy edzés kihagyása óriási fejlődési különbségeket szül)
A legjobb a dologban azonban az, hogy ez már nem a mi elvárásunk. Ez már a saját maga elé támasztott követelménye. Ugyanúgy, ahogy a tanulás is.
Amikor edzés miatt nem a napköziben készíti a házi feladatát, akkor a jégcsarnokból hazaérve legtöbbször szó nélkül, önállóan nekiáll kötelességének.
Nincs vita, nincs ellenkezés.
Ez az igazi jutalom!

Az ünneplés és a díjátadó a kis névre szóló trófeával, majd a jutalomjáték a példaképével ezért nem egy ajándék számunkra, hanem egy óriási elismerés az eddigi erőfeszítéseinkért. Ami valljuk be, mindegyikőnk részéről öröm. Marcellé a játék öröme, miénk pedig a büszkeség érzése!

Az ünnepség keretén belül nagyon szép és megható megemlékezést hallhattunk az Alapítvány névadójáról, Ifj. Ocskay Gáborról és az ő általa felállított követendő példáról.
Marcell büszkén állt legfiatalabbként a kis díjazott társai között, ahol a mini és szupermini korosztályban összesen 11 kishokist díjaztak.

Hátsó sor: az Alapítvány részéről: Tóth István, Ocskay Zsuzsanna, Boros László, illetve Székesfehérvár polgármestere: Cser-Palkovics András

Középső sor: Pallag-B. Róbert, Makai Miklós, Nemes Márton, Hadleczki Márton, Bagonya Ádám

Első sor: Hajdú Martin, Büki Marcell, Sári Martin, Cser-Palkovics Ágoston, Vén Bendegúz, Filipkó Bence

Az ünnepséget követő állófogadás közben azonban már mindegyikőjük izgatottan várta, mikor léphet jégre.

Középen Marcell, mögötte a 3 kedvenc!

Balra Frank Banham #38, középen Kovács Csaba #21, jobbra pedig Kóger Dániel #61

Egy kis passzolgatás... a két #21-es

A taktikai megbeszélés sem hiányozhat...

... és persze a pózolást is meg kell tanulni!

Sikerült Rajna Mikinek (#31) is gólt lőni! :)

... végül egy kis meccs is belefért a programba!

... és a boldog csapat!

A mi büszkeségünk!
Gratulálunk Marcell!


ANYA

Év végi változások

Az elmúlt hónap, a 2014-es év utolsó időszaka több változást is hozott az életünkbe.

Elsőként munkahelyemen másik területre kerültem, ami magával hozta a folyamatos műszak vállalását. Innentől kezdve nincs hétvége, nincsenek napszakok, de még csak azt sem tudom követni, hogy milyen nap is van. (négy nap délelőtt dolgozom, egy nap pihenőnapot követően négy napig délután, majd egy nap pihenővel négy napon át éjszaka kell munkába mennem)

Kegyetlen. Nem embernek, pláne nem anyáknak találták ezt ki.

Marcell könnyen megértette, sőt tudtam a dolgot úgy csavarni, hogy még örüljön is neki.

Hiszen míg óvodába járt, mindig arról "álmodott", hogy én megyek érte. De irodai munkarendben dolgozva soha nem értem volna oda időben.

Pici szívének ezúttal más se kellett, elég volt megígérnem, hogy mostantól kezdve én is tudok majd érte menni a suliba. Szinte sírt örömében, úgy ugrott a nyakamba.

Már csak nekünk kell megküzdeni ezzel a teherrel, de ahogy APA mondja mindig, "ezt is megoldjuk".

A másik változás Marcellt érintette.

Szupermini edzésről egyre inkább úgy jött le, hogy vagy nagyon mérges volt, vagy dühében sírt is. Előfordult, hogy mérgében megütötte egyik társát, akinek apukája hozzánk jött reklamálni, de a miértre már nem volt kíváncsi. Pedig Marcell akkor is tűrte egy jó darabig, hogy a gyerek bántja, csúnya módon szídja.
Tűrtük mi is egy darabig, igazából tanácstalanok is voltunk. De egyszerűen csak azt láttuk, hogy hiába küzd, hiába lő gólt, társai állandóan elgáncsolják, kihúzzák ütővel a lábát, fellökik, vagy egyszerűen szóval szídják csak azért, mert nem tudják elvenni tőle a korongot. Mindez érthetően felbosszantotta, dühítette, de annyira, hogy egyik alkalommal már mini edzésen sem akart maradni. Nálam itt szakadt el a cérna.
Pár nap gondolkodás után végül úgy döntöttünk, Marcell nem megy többet szupermini edzésre, csak minire. Tudom, hogy ez az ő korcsoportja, tudom, hogy ővelük mehet csak tornára, tudom az is, hogy meg kell tanulnia kezelni az elé gördülő nehézségeket, de milyen áron?
A bizonytalanságot csupán az okozta, hogy csengett a fülembe szeretett edzőnk, Gyula első tanácsai közül az egyik, miszerint "...Marcell a lehető legtöbbször legyen jégen." Eddig ez a mondat vezérelt minket, de be kellett látnom, hogy van olyan szituáció, ami ezt meggátolni képes.
Cserébe úgy döntöttünk, hogy inkább még egy kicsit áldozunk rá, és szupermini helyett rendszeresen járunk közönségkorira.
Nem ugyanaz a haszna, de mégis nagyon jó hatással van Marcellra. Megtanulja kezelni és közben élvezni a sok dícséretet, amik mellett elsuhan, megtanul barátságokat kötni, hisz legutóbb is egy előkészítős nagy fiúval, Bencével ismerkedett meg (még egy kis szülői segítség ugyan elkelt), akivel egy jót koriztak, majd sokat beszélgettek. Ezek is nagyon hasznosak, hisz mindinkább ennek a nagy családnak részesévé válik.

A döntés óta eltelt már két hét. Botival és Mátéval, Marcell szuperminis edzőivel is megbeszéltük (mégiscsak ők értenek ehhez igazán), és abban maradtunk, hogy megpróbáljuk így.
Azóta Marcell kezd megnyugodni. Nem állítom, hogy nincsenek szituációk mini edzésen is, amit nem kellene megoldani, de ezzel már egyedül kell megküzdenie. Itt azonban sokkal kevésbé bántják vagy szídják. Sokszor a nagyobbak még mindig segítik, pátyolgatják, hisz ő a legkisebb. De itt sokkal jobban kell hajtani. A meccsek keményebbek, de pont erre van szüksége. Ettől fog továbbra is fejlődni.
Ami azonban továbbra is változatlan, hogy nagyon szereti a jégkorongot.
- Anya, nem szeretem, hanem imádom! - mondja mindig cinkosan

A változásoknak azonban itt még közel sincs vége...


ANYA