Két jégkorong torna idegenben

U12A Kassa, Szlovákia
2018.03.30 - 2018.04.01

Word Talent AAA Tournaments Telc, Csehország
2018.04.04-05

Ilyenkor annyira szeretném, ha többet tudnék erről a sportról, és válaszolni tudnék Marcellnak, mikor értetlenül kérdezi, hogy mi történik vele. Mi okozta azt, hogy egyik tornán olyan szépen, tőle megszokott módon tudott hajtani, a másikon viszont önmagához képest mintha csak állt volna a jégen.
Ráfoghatjuk, hogy elfáradt, vagy arra, hogy életlen a korcsolyája, de ez mind csak magunk ámítása lenne.
De akkor mi történt? Nem tudjuk. Egyikőnk sem. És értetlenül, ijedten állunk a történtek hatása alatt. Vajon utolért bennünket, amitől annyira rettegünk? Vajon ekkora elhivatottsággal a szívében ővele is megtörténhet, hogy megáll a fejlődésben? De egyik napról a másikra? És ha tényleg megáll, akkor újra képes lendületet venni, vagy itt a vége?

Megannyi kérdés....

De talán túl sötéten látjuk. Talán edzői szemszögből van erre egy pontos magyarázat. Ilyen esetekre lenne jó egy olyan rendszer, ahol egy-egy gyerek fejlődését végigkíséri egy edző. Aki oda tud figyelni a gyerek mentális fejlődésére is, és elfogulatlanul képes irányítani azt.
Az egyik tornán találkoztam egy olyan szülővel, aki könyvből tanulja a hokit, hogy ő taníthassa a gyerekét. Azt vallja, "inkább ő rontsa el, mint egy vadidegen". Annak ellenére, hogy egyáltalán nem tudok azonosulni ezzel a szemlélettel, érdekes látni, hogy mennyire különbözően gondolkodunk, ha a gyermekünkről van szó.
Én úgy gondolom, az az "idegen" - aki alatt természetesen az edzőt értjük, - sokkal több tapasztalattal rendelkezik nem csak a hoki, hanem a lelki fejlődés tekintetében is, amit nyilván egyik könyv sem ír le. Minden szakmában van olyan praktika, amit csak az "öreg" - és ide értem a fiatal edzőket is, hisz ők is több évet tudnak a hátuk mögött a sportból - edzők tudnak átadni az arra fogékony gyerekeknek.
Nagy a valószínűsége annak is, hogy a lelki vívódások jópár szintjével találkoztak már pályafutásuk alatt. Egy-egy gyereken ezeket a jeleket felfedezve már tapasztalatuk átadásával hozzá tudnák segíteni a továbblépéshez.
Egy ilyen mentor edző jelen pillanatban hatalmas segítség lenne nekünk is, hogy Marcell jelenlegi állapotán átlendülhessünk. Vagy egyszerűen elmagyarázza, hogy valójában semmi baj nincs csak tényleg meg kellene élezni a korit, vagy rendesen bepászkázni az ütőt, nem csak félig, mert most úgy tetszik.
Ó, hogy egy apró bolhából nem is elefántot, hanem egyenesen mamutot vagyunk képesek kreálni a tudatlanság határán.
Talán tényleg van haszna egy-egy témával foglalkozó könyv áttanulmányozásának még akkor is, ha nem akarunk a szakma mesterévé válni.
Laikusként annyi, de annyi kérdés felmerül, mikor egy sportolót nevelünk, hogy már zsong tőle a fejünk.
Pedig lehet, hogy egyszerűen hagyni kellene, hogy ő tanulja, tapasztalja, és mássza meg egyedül ezeket a lépcsőfokokat. Szülőként pedig "csak" mögötte állni, hogy le ne essen.


Anya


Ui.
A történtek óta, eltelt már jópár hét. Az adott szituációra még mindig nem tudjuk a választ, de szerencsére tovább tudott lendülni ezen a csalódáson, és pár napra rá már képes volt saját magától elvárt szinten teljesíteni.

Marcell és a győzelem

2018.03.04. III. U10 Gyerekvilágbajnokság - Dunaújváros

Szeretem ezt a világbajnokságot!
Ez már a harmadik.
16 ország színeiben mintegy 250 magyar kis jégkorongozó véletlenszerűen összesorsolva.

Megannyi kritikát kapott már a rendezvény, de én mindig is úgy gondoltam rá, mint egy ragyogó lehetőségre, ahol új barátságok köttetnek. Pláne az után, hogy a tavalyi "világbajnokságon", amikor is Marcell egy csapatba került Halász Márkkal, a dunaújvárosi csapat kiváló kis kapusával és barátok lettek, már biztos voltam benne, hogy -legalábbis nálunk - elérte célját.
Nagyon várta Marcell, hogy idén is Márkkal lehessen egy csapatba, és nagyon boldog volt, mikor Norvégia csapat névsorába a sajátja mellett barátja nevét is megtalálta.
A többi név ismeretlen volt még, ahogy az edzőé is, így mind barátság, mind a várható végeredmény szempontjából is rengeteg lehetőséget és kérdést rejtegetett magába ez a torna.

Tudtam, hogy Marcell nagyon jó formában van annak ellenére, hogy a szezon közepe nem megfelelően alakult. De a nehézségek ellenére is fent tudtuk tartani benne a motivációt, ami még mindig sokkal erősebb holmi visszahúzó erőnél. Már szinte rutinná vált, hogy minden évben elölről kell kezdenie a bizonyítást az épp aktuális edző felé. És év végére mindig eljutunk oda, hogy tényleg nem semmi a gyerek. Mindeközben, mint szülőknek hatalmas felelősségünk van abban, hogy átlendítsük a nehezebb, és sokszor igazságtalannak vélt helyzeteken is. Mindenesetre kemény leckét kap ennyi idősen. De talán mindezekkel a küzdelmekkel együtt képes arra a teljesítményre, amit az elmúlt hétvégén bemutatott.
Hiába sulykoltam bele, hogy ez most tényleg csak egy játék, ne vegye túl komolyan, inkább csak ismerkedjen, barátkozzon, de ő most sem tudta megtagadni önmagát. Első pillanattól kezdve keményen küzdött.

Nem számoltam én a gólokat, nem is lehetett követni. Csodálattal és nem kevés büszkeséggel figyeltem minden mozdulatát. Sorra nyerték a meccseket. Márk kiválóan védett, Marcell pedig ragyogóan támadott. Ahogy kezdett összeszokni a sorában lévő két KSI-ből (Központi Sport Iskola) jött csapattársaival Zsomborral és Dománnal, annál verhetetlenebbek lettek. Végre megadatott neki amire mindig is áhítozott hogy kapu előtt olyan tökéletes passzt tudjon adni, és annak, aki ezzel élni is tud, hogy ahhoz kétség se férhessen. Dománnal oda-vissza végig teremtették meg egymásnak ezeket a gólhelyzeteket.
Egyik ilyen jól sikerült meccs után, mikor boldogan és elégedetten jött le a jégről megkérdeztem tőle:
- Marcell, tudod ki ez a fiú?
- Most már igen, Anya!
- Emlékszel mennyire haragudtál rá a MAC tornán, amikor ellenfélként nem egyszer leszerelt? Ő volt az. Most meg egy csapatban milyen csodálatosan együtt tudtok játszani.
- Igen, és ezért olyan jó ez a világbajnokság. - válaszolta

Az utolsó, döntő meccs előtt Dánia csapata ellen azért kicsit izgultam. Ha már idáig eljutottak milyen szép is lenne nyerni. De az első pár perc után egyértelműen látszott fölényük. Ezt a meccset is magas gól különbséggel zárták.
16 ország zászlaja alatt ezúttal Norvégia került ki győztesen!

Szokásához híven most is szerényen, visszafogottan ünnepelte a győzelmet,  de azért kiült arcára a megkönnyebbülés, az elégedettség és a kisfiús báj.
Átöltözve, az eredményhirdetésre várva kezdtem őt hiányolni. Már jó ideje eltűnt. Végig jártam a csarnokot, majd egyszer csak megpillantottam a lelátó egy távoli részén. Barátjával, Márkkal nézték a még zajló meccseket és elmélyülten beszélgettek, majd néhány pillanattal később  önfeledten játszott, rohangált ( hat keményen lejátszott meccs után is ) és bohóckodott a fehérvári csapattársaival, akik a nap folyamán még olykor ellenfelek is voltak.

Na ilyen az ő gyerekkora. A felszabadult játék csak a kemény meccsek után jön. Ez ő.

Nem győztük begyűjteni a dícséreteket.
Az egyik csapattárs anyukája még azt is megjegyezte, hogy az "első sorunk fényévekkel áll a többiek felett".  Az erős túlzástól eltekintve is büszkén  fogadtam a bókokat. Marcell inkább elmenekült. Szereti hallani a dícséreteket, de mégis olyan megszeppent és visszahúzódó lesz, mikor szemtől-szembe kapja.

Tegnap, ahogy felolvastam neki a hétvégére csapatába sorolt edző, Wehli Márk üzenetét, láttam arcán a büszkeséget.
- Anya, olvasd el újra! - kérte
- "Zseniálisan tehetséges és alázatos, már csak a szerencse kell, hogy mellé álljon! Nagyon büszke leszek ha sikerül, pedig csak egy napot töltöttem vele!" - becsukott szemmel,  mosolyogva, elégedetten hallgatta. Én pedig boldogan olvastam.

Anya

Megérdemelt győzelem

Remegő kézzel csomagoltam el a fényképezőgépet. Tudomásul kellett vennem, hogy ilyen idegállapotban nem lehet fotózni.

Végignéztem én már számtalan meccset, de ezt az euforikus állapotot még nem éreztem. Hangosan, kiabálva szurkoltam nem törődve a körülöttem lévőkkel. Én, aki ezidáig előbb körülnéztem, mielőtt az orrom alá mertem motyogni, hogy "gyerünk kicsim", most azonban senkivel nem törődve ugráltam fel és kiabáltam önkívületben hogy "Hajrá Volán". Egyébként be kell vallanom magamnak is, nagyon felszabadító érzés. Utólag belegondolva, ha nem így tettem volna, akkor a szívem simán felrobbant volna.

Felcsik csapata elleni középkezdés

Nem azért izgultam ám a döntő meccsen, mintha nem lett volna elég és nagyon szép eredmény a 14 csapatból álló nemzetközi mezőnyben 2. helyezést elérni. Nem, dehogy.

Azonban ez a 9-10 éves gyerekekből álló maroknyi csapat ezúttal nagyon egyben volt. Legfőképpen fejben. Kivétel nélkül küzdöttek az utolsó pillanatig is tudomást sem véve a célegyenesig vezető 7 lejátszott meccsről. Tisztán lehetett érezni rajtuk, hogy ők most nem az Akadémiáért, nem az edzőkért, nem is a szülőkért, hanem egymásért, saját magukért akarták megnyerni.

Na, ezért izgultam ilyen leírhatatlan állapotban.

Látszott már, hogy nagyon elfáradtak erre az utolsó meccsre. 2:0-ás vezetés után az ellenfél szlovák Be The Best csapat 2:3-ra fordítani tudott, ami láthatóan felborította az egységet. Mégis olyan erős akarat volt bennük, hogy rendkívül szoros közdelem árán is, de 5:4-re győzni tudtak.

Persze, mint mindig ezúttal is kiemelhetném Marcell teljesítményét és mondhatnám nagyképűen, hogy nélküle nem ez lett volna az eredmény, de akkor a teljesség igénye nélkül kiemelhetném Rupert Áront, Horváth Benjamint vagy a kapusunkat, Warvasovszky Áront is. Hisz nélkülük sem lenne a csapaté a legnagyobb serleg.

Ez egy csapatsport. Elengedhetetlen az egyéni teljesítmény, de csak akkor és addig, amíg az a csapat érdekeit szolgálja. Erre tanítjuk Marcellt. Az önzetlenségre.

Marcell a csapat kupájával

Az elmúlt hónapokban ez a kis csapat Arany Máté vezetőedzővel együtt olyan nagyfokú fejlődésen esett át, amely lezárásaként méltón érdemelték ki a MAC Hídépítő Cup I. helyezését.

Marcell az ellenfél csapatok edzőinek ajánlására a csapat legjobb játékosa díját is elhozhatta. Öröm, elégedettség és megnyugvás ült ki az arcára. 

A díjkiosztó ünnepség és az utána következő fotózás után boldogan és önfeledten száguldott körbe-körbe a jégen. 

És számomra ez a legnagyobb ajándék. Hogy a fiam kellő önbizalommal telve, felszabadultan, elégedetten, fülig érő mosollyal volt képes örülni a sikernek. 

Ha az egész hétvégéből csak egy momentumot választhatnék, kétséget kizárólag ez lenne az. 

Az önfeledt öröm.

Anya