Idézet

"A többi játékos odamegy, ahol a korong van, Én oda megyek, ahol a korong lesz!" (Wayne Gretzky)

2016. augusztus 10., szerda

Marcell ismét úton

2016.08.10.
Várt és váratlan, jó és rossz történések követték egymást, de végül Marcell ma reggel ismét repülőre ült.
Némi izgalommal, de csupa természetességgel fogadta a hírt, hogy újabb torna várja őt a tengerentúlon. Ezúttal New York, majd Philadelphia az úticél. 


Az ő szempontjából ha lehet, most még jobban összevágnak a dolgok. Várja, hogy megismerhesse a csapattársait, hisz innentől kezdve rendszeresek lesznek a találkozásaik. Ő még nem tudja, csak érzi annak a bizonyos első benyomásnak a fontosságát, mert hiszen tudat alatt ugyan, de ő is ez alapján ítéli majd meg őket. 
Alig pár napja tudtuk meg, hogy lesz még egy magyar fiú a csapatba, amitől ha lehet, még jobban feldobódott. 
- Anya, anya! Ő legalább érteni fogja, mit mondok! - lelkendezett.

Ezúttal attól sem kell tartania, hogy nagyobbakkal játszik, hisz most már a saját korosztályában mutathatja meg magát. Itt várhatóan még jobban ki fog tűnni a koritudásával, gyorsaságával, korongvezetésével és azzal a mérhetetlen alázatával.
Előnye még az előző tornához képest, hogy itthon már másfél hete elkezdődtek a jeges edzések, így felkészültebb lesz, mint előzőleg, amikor is majd' 2 hónap kihagyással lépett jégre. 

Ezúttal Apával kettesben mennek a hosszú útra, ami bizonyos szinten mindhármónkat megvisel. Az utóbbi másfél évben munkám miatt sok tornát és mégtöbb edzést voltam kénytelen kihagyni, most azonban akadályozó faktornak belépett az utiköltség is. 

Tegnap este - mielőtt munkába indultam volna - ismét megkaptam az időnként felszínre törő, számomra azonban egyik legfájdalmasabb és legnehezebben megválaszolható kérdést: "Anya, miért mindig csak Apa néz meg engem?" 
Pedig a válasz nagyon egyszerű, mégis szívembe markol és lebénít a kérdés. Ezt a kieső időt nyilván bepótolni már nem tudom soha, de bízom benne, hogy eljön majd az az idő is, hogy bármikor néz fel a lelátóra - legyen a edzés, vagy tétmeccs - mindig megtaláljon a szemével.

ANYA

2016. július 23., szombat

Amerika, ahogy én látom


Eltelt pár hét az amerikai út óta. Az élmények kezdenek letisztulni, az álomkategóriából kezdünk feleszmélni. Eddig a nagy, általános dolgok fogalmazódtak meg bennem, mára már elő-előtörnek az apró részletek. Legfőképpen azok, amik jelentősen eltérnek az itthoni szokásoktól.



Az autók hatalmasak. Kicsit olyan érzés, mintha a mi autóinkba még pumpáltak volna egy kis levegőt és ettől kipattant volna az oldaluk. Az itthon megszokott nagy vagy luxuskategóriás autók ott mintha eltörpültek volna. Elvétve akadt csak belőlük.
Az utak is hatalmasak. Nem csak végtelenül hosszúnak tűnnek, de igen meglepő, hogy a várost is 2x3 sávos út szeli át. És ebből nem csak egy van, hanem keresztbe-kasba, minden irányba.
Sokszor nagy, széles zöldövezet választja el a pálya két irányát, még véletlen esélyt sem adva az esetleges frontális ütközésnek.
Az autópályán - ami egyébként mindenhol ingyenes, és talán nem is autópályának hívják -, a 110km/h sebességhatár majdhogynem lassúnak tűnik azokhoz a hatalmas teljesítményű autókhoz képest, de a városban a 80km/h már igen lendületes. Ha be akarsz sorolni a 3 sávos útra, igen csak ki kell használnod az autód gyorsulását, különben dekkolhatsz ott egy darabig.
A közlekedésnek dinamikája van. Mindenki nyugodtan közlekedik. Nincs kirívó száguldozó és nincs lassan totyogó sem, aki feltartaná a forgalmat. Egyes helyeken még mininum sebességhatár is van.
Ha 110km/h-val mehetsz, akkor tuti, hogy mindenki 100 és 120 között közlekedik. Kivéve a kamionok. :) Na, ők nem lassúak, az már biztos.


Olvastunk róla, de Franky-ék is felhívták a figyelmünket, hogy a kressz szerint is engedélyezett piros lámpánál jobbra kanyarodni. 
De mikor a belvárosba a 3 sávos útnál állsz a piros lámpánál a balra kanyarodó sávban és mögötted ledudálnak, na az több, mint meglepő.
Most mi legyen? Kanyarodjunk? Némi tanakodás után elindultunk és azon már meg sem lepődtünk, hogy mindenki átjött mögöttünk.
Hogy ez írott, vagy íratlan szabály, máig sem tudom, de hogy ott bevett szokás, az egyszer biztos.
Az itt töltött idő alatt dugóba szerencsére nem kerültünk, de azt mondják ha van, akkor az akár több óra kényszerpihenő.
Összességében a közlekedés nagyon lendületes. Az autópályán nincs jobbra tartás, sőt van, mikor a kamionokat a táblák a belső sávba terelik, nem igazán jöttünk rá, miért. Legkézenfekvőbb talán az, hogy ne zavarják a kihajtásban a többi autóst. Van benne logika.
Ha útépítés miatt elterelés van, akkor a táblák már jó előre figyelmeztetnek, hogy be kell sorolnod. Az autósok pedig meglepő módon hisznek a tábláknak és szinte azonnal elkezdenek besorolni, nem várják meg, míg szabad szemmel is meggyőződnek a lezárás tényéről. Így lassul ugyan a forgalom, de nem áll meg, nem dugul be. 
Az autópályák melletti pihenők rendkívül tiszták és rendezettek. Mosdóval, étel- és italautomatákkal, parkkal, kutyafuttatóval, játszótérrel és grillezőhellyel. Ja, és állandó takarító személyzettel.
Itt akár több órát is kényelmesen eltölthetne az ember úgy, hogy nem unatkozik.




Az első napokban majd' megfagytam. Hiába volt több, mint 30 fok, én bizony fáztam. Ez a rengeteg légkondinak köszönhető. Mindössze annyit tartózkodnak a napon, a levegőn, míg elsétálnak - természetesen a lehető legrövidebb úton - a jéghideg autóból a jéghideg épületbe, majd vissza. Ezen kívül szinte egy lélek sincs az utcán. 
Egyik este elmentem kicsit sétálni, és úgy éreztem magam, mint egy kakukktojás. 
Itt valóban igaz az is, hogy a gyalogos az első. Még legalább 5 méterre voltam egy kisebb, lámpa nélküli kereszteződéstől, de az autó már megállt, hogy átengedjen. Tisztára kellemetlenül éreztem magam, szedtem is a lábaimat.
Az épületek szolidan vannak feliratozva, ezért mikor a GPS szerint megálltunk a bevásárlóközpont pakolójába, nem is hittem el, hogy jó helyen járunk. 
Belépve azonban már nem voltak kétségeim. Troy-ba, ebbe a kb. 80.000 fős kisvárosba 3 emeletes épületben szinte minden márka felsorakozik. 
Alsó szinten a legdrágábbak, középen a középkategóriásak, a legfelső emeleten az olcsóbb boltok. Természetesen szökőkúttal, sok-sok mozgólépcsővel, lifttel, legfelül éttermekkel. 
Ha esetleg mégse találnád meg, amit keresel, akkor az épületen belül egy üvegfalú hídon átmehetsz - akár mozgó járdán is - a 2x3 sávos út felett a másik épületbe, ahol két szinten folytatódik a pompa. Szép és elegáns.
Itt két meglepő dolog érdemel megemlítést. 
Mivel túl korán érkeztünk, hisz nem 9 órakor, hanem 10-kor nyitnak az üzletek, ezért szemtanúja voltunk egy igen érdekes jelenségnek. Főleg idősebb emberek tréningruhában és edzőcipőben modern, mindenfélét számláló kütyükkel felszerelkezve menetetek az épületben. Fel-le, keresztbe-kasba, át és vissza, ki gyorsabban, ki lassabban nyilván a saját tempójához és teherbírásához igazodva rótta a köröket a légkondis helyiségben.
A boltok zárva, egy-két takarító személyzet végzi még a dolgát, lézengő túristák (ezek vagyunk mi :) és a tréningező idősek. Elsőre igen meglepő, de nagyon barátságos látvány. Meg lehet szokni.
A másik, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni, az a mosdó. Hozzáteszem, nyitás előtt voltunk, de abból kiindulva, hogy az út szélén is folyamatos a takarítás, akkor itt is feltételezem.
Csak lássuk sorba: befelé menet csomagmegörző fakkok a falba építve, pénzautomata, beljebb érve 2 ivókút kétféle magasságban hogy a gyereket se kelljen felemelni hozzá, a mosdó hatalmas és rendkívül elegáns. A wc felett ráhelyezhető papíradagoló, automata wc-lehúzó és szükség esetén 25 centért tampon- és óvszerautomata (bocs, női mosdóba voltam)
Luxus a pláza mosdójában!








Akár merre is jártunk, sehol egy eldobott szemét. Mondjuk igen nehéz volna akár az utcán is úgy eldobni valamit, hogy az ne egy kukába landoljon, mert abból rengeteg van. Az autópálya pihenőjénél például kb. 20 méterenként vannak kihelyezve, de a jégcsarnok várótermébe is legalább 5-6 db van.

Apropó, jégcsarnok. 
Érdekes élmény volt a várakozó gyerekek kezében Rubik kockát megpillantani. Az egyik fiú pikk-pakk kirakta, nekem a mai napig sem megy :(
A várakozó szülők pedig előszeretettel teszik le és hagyják magukra értékeiket.
Egyik apukát a nagy szurkolásba nyilván zavarta a zsebében lapuló bankkártyája, pénze, telefonja, kocsikulcsa, mert mindezt így sorba kipakolta a padra. Senki még csak rá sem nézett. 
Egyébként az emberek végtelenül kedvesek. Kivéve a nagyáruház egyes pénztárosai, mert abból itt is találunk életunt, mogorva teremtést.  Halkan jegyzem meg, átsuhant a gondolat a fejembe, hogy nem magyar-e… a bevésődött rossz tapasztalat.
Visszatérve a kedvességhez, mindenki szívesen beszélget mindenkivel. Akár ismerős, akár csak lesz. Utóbbi esetén szinte biztos, hogy előbb vagy utóbb előkerül a zsebből egy névjegykártya is. Ki tudja, hátha. Így utólag visszagondolva ez már nem is olyan meglepő hisz mindenki csak és kizárólag azt csinálja, amihez ért. Nem áll neki otthon egymaga villanyt szerelni, de még füvet nyírni sem. Hívja a szakembert. Talán ezért van, hogy valójában mindenkinek van munkája, és senki nem aggódik ezen. Ez így természetes.

Így első látogatás alkamával ezek a szembetűnő különbségek ragadtak meg engem. Nem állítom, hogy ezek mindenhol, vagy minden körülmények között így vannak, ezek kizárólag az én tapasztalataim, észrevételeim. 
Összességében első benyomásra Amerika nagyon kedves és rendkívül élhető ország. 
Remélem visszavár…


Mónika




2016. június 30., csütörtök

OneHockey Tournament Troy MI II. rész

2016.06.25-26


A csarnok rendkívül kellemes és gyerekbarát. 
A nagy váróterembe sok-sok asztal székekkel a beszélgetéshez, nagy, kényelmes, süppedős fotelek a pihenéshez (miközben az ember várja a gyerek edzésének végét), büfé, konditerem az emeleten, korikölcsönző, ATM, rengeteg, de tényleg rengeteg cukor-, rágó-, chips-, és játékautomata, egy külön helyiségben játékgépek, hokis felszerelések boltja, és persze 4 jégpálya.








A csarnok közvetlen közelében szurkolói bolt, ahol többek között Detroit Red Wings csapatának ereklyéi találhatóak és sok-sok étterem, ahol a hokisok külön kedvezményeket kaphatnak. 


Minden a pénzről szól, csak másképp csomagolva. Itt a legfontosabb, hogy a gyerek is, és a szülő is jól érezze magát. És ha jól érzi magát, máskor is szívesen visszajön. És ha visszajár, akkor sokkal többet költ, mint egyszeri alkalommal. Ezért az árak sincsenek elszállva, és megéri sok kedvezményt adni. Egyszerű, mint a pofon. Hosszútávon gondolkodnak.

Marcell hamar felszabadult. Barátokat talált, akik nagyon kedvesek voltak vele. Vagy mert pici, vagy mert külföldi, vagy mert jól játszik, de lehet, hogy csak úgy, minden indok nélkül fogadták be. 
Mikor meccs után beléptünk az étterembe, a többiek már ott ültek az asztalnál. Ahogy megláttak minket, Marcellt azonnal maguk közé hívták. Igazán megható volt.




A tornát a 3. helyen zártuk. Érmet ugyan nem kaptunk, mert itt csak az első helyezett csapatnak jár ünneplés (annak azonban rendesen megadják a módját), de így is sok-sok értékes ajándékot kaptunk. Baseball sapkát, rövidnadrágot, pulcsit, frizbit, hátizsákot, mind-mind OneHockey felirattal. 
Hisz Marcell mostantól visszavonhatatlanul a OneHockey Elite Team tagja. 
Büszke rá, és természetesen mi is azok vagyunk!

Hazautazás előtt még egy csodás napot tölthettünk a Banham családdal. 
Délelőtt golfautóval bejártuk a környéket ámulatba ejtő házak között, majd Cincinnati-be egy strandolás  a város felett, és belvárosi séta következett. Szívtuk magunk az élményt, hogy sokáig emlékezhessünk rá.















Már értem azt a sok amerika-rajongót!
Másnap fájó szívvel ugyan, de élményekkel telve búcsút vettünk. 

Még  el sem hagytuk Amerikát, Washingtonba vártuk a csatlakozást , mikor e-mail érkezett Franky-től. Megírta, hogy a OneHockey-nál mindenki a fiúnkról beszél, és cikket szeretnének róla írni…
Alig hazaártünk, a következő levél már Sebastian Fortier-től, a OneHockey tulajdonosától és vezetőjétől jött, miszerint Marcell a hétvégi teljesítése alapján végérvényesen bekerült a OneHockey Orange Team csapatába immár a saját korosztályába, és szeretettel várják a következő tornára Pennsylvania-ba…


Nekünk pedig ez a következő kihívás. De tudjuk, meg kell oldanunk bármi történjék is. Hisz Marcellnak ott a helye...

ANYA























2016. június 25., szombat

OneHockey Tournament Troy MI I. rész

2016.06.23-24.

Egy hosszú, közel 5 órás autóút után megérkeztünk végre a torna helyszínére.
Troy Detroit-tól 37 km-re lévő nagyon kedves amerikai kisváros megszámlálhatatlan amerikai zászlóval.
Hiába volt hosszú az út, cseppet sem unatkoztunk. Szinte végig láttunk házakat. Hol hatalmas felhőkarcolók, hol 1-2 házból álló farmok, és sok gyár látványa tárult elénk.
Pár mérföldenként lehetett kihajtani az autópályáról, ott pedig a nagyáruháztól kezdve a rengeteg étkezdéig minden egy helyen.
A pálya mellett nagyon kellemes pihenő nagy (lenyírt fűvű) parkkal, padokkal, máshol játszótérrel, kutyafuttatóval. (kihelyetett zacskóadagolóval).
Itt két kisebb épület. Az egyik különböző automatákkal, a másik nagyon tiszta mosdóval. Mindkét helyen, ahol megálltunk 1 fős személyzetet láttunk, aki folyamatosan járta a két helyiséget, és megállás nélkül takarított.
























Hatalmas autó volt alattunk, ami hihetetlen módon gyorsult, APA sokszor alig tudta megállni, hogy ne nyomja neki. De csak az előzésekkor próbálkozott, mert a 70 mérföldes sebességhatárt nemigen mertük átlépni. Hatalmas élmény egy ilyen autó. 
Marcell jól viselte az út nagy részét, szerencsére aludt is egy keveset.
Még a szállodába érve is felszabadult volt, vidáman búvárkodott a fürdőkádban.
Azonban amint közeledett az első edzés időpontja, úgy tört rá az idegesség. Leginkább attól kezdett félni, hogy mennyivel lesznek nagyobbak nála a többiek, és persze attól, hogy hogyan fogja őket megérteni. Nem tudtam megnyugtatni. Egyetlen bíztatás, ami eszembe jutott, hogy az izgulás teljesen természetes dolog, az lenne baj, ha mindezt nem érezné. De tudom, ez csak közhely. De mit is mondhatnék ekkora változások közepette? Nagyobbak, idegen nyelven beszélnek… mi kell még? 
Mondanom se kell, az izgalom rám is rámragadt. 
Csak sodródtunk az árral bízva abban, hogy megnyugszik, mihelyt jégre lép.
APA folyamatosan a segítségére volt. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, ennek köszönhetően kezdett megnyugodni. 
A jégen tolmács nélkül maradt ugyan, de elmutogatták neki a gyakorlatokat, így könnyen megértette.
Még feszülten ugyan, de már sokkal nyugodtabban jött le a jégről.
Többen megkérdezték, hogy Marcell mikor született, és meglepődtek, hogy 2008-asként a 2005-ösök között mennyire megállja a helyét.











Az első meccs délelőttjén bementünk Detroit-ba pár fénykép kedvéért, hisz ha már itt vagyunk, nem hagyhatjuk ki a Detroit Red Whings stadionja előtti Fehérvár AV19-es fotót sem.





A város gyönyörű! Legalábbis a belváros a hatalmas irodaépületekkel, a fejünk felett közlekedő villamossal, a Detroit folyóval, melynek túlpartjára majdnem sikerült egy téves kanyarnak köszönhetően átjutni. De nem kockáztattuk meg az átkelést, nem biztos, hogy Kanada ilyen könnyen fogadott volna minket. :)
Hisz a Detroit folyó túlpartja már Kanada.





Detroit:









Majd siettünk vissza Troy-ba, nehogy egy óriási dugó megakadályozza a tornán való részvételt.
Nem kockáztattunk.
Délután elérkezett az első meccs.
Marcell ismét nagyon izgult. Az első harmadot még ez az érzés uralta, aztán sikerült elengednie magát.
A második harmadtól már bejátszotta az egész pályát. Ha kellett, hátul maradt, ha kellett, akkor szerelt, de a korongszerzés, a támadás sem maradhatott el. Felszabadultan játszott, nyilván annak köszönhetően, hogy folyamatos dícséreteket, megerősítéseket kapott.
APA az edző kérésére ott maradt a kispadon tolmácsolni, így Marcell könnyebben megérthette az instrukciókat.
Rövid időn belül már center poszton játszhatott, ami azt is jelentette, hogy ő állt oda a bulikhoz, amik nagy részén el is hozta a korongot.











A meccsek kicsit másak, mint az eddig megszokottak. Itt már egész pályán játszanak, tilos felszabadítással, 5:5 felállással, bulikkal éss kiállításokkal. Mint a nagy csapatoknál. Ugyanúgy cserélnek is, talán ezt volt a legnehezebb Marcellnak megérteni. A buliknál is ugyanúgy zene szól.
A gyerekek figyelnek egymásra, nem durvák. Meccs végén még a másik csapatból is megveregették páran a sisakját, annyira tetszett nekik, hogy milyen ügyes ilyen pici létére.
A végére teljesen felszabadult. Vidáman jött le a jégről annak ellenére, hogy 10:2-re kikaptak. De hozzátartozik, hogy egy 13-14 évesekből álló összeszokott csapattal játszottak.

Mentünk is vissza a szállodába, mert másnap 2 meccs is vár ránk.


ANYA