Útravaló intelmek

Két évvel ezelőtt, mikor még hokisulira jártunk és meg sem fordult a fejünkben, hogy Marcell jégkorongos lesz, olvastam a jégcsarnok melegedőjében, a faliújságon 2 szöveget.
Nem tudom, mióta vannak ott, de a lapok már megsárgultak, és a mai napig ugyanazon a helyen fellelhetőek.
Mindkettőt, mint egy intelmet, nagyon komolyan vettem és veszem a mai napig is.
Az egyik egy vers, amely így szól:

DOROTHY LAW HOLTE: 

                                          EGY ÉLET A KEZEDBEN

Ha a gyerekek kritizálva élnek,

Megtanulnak megbélyegezettnek lenni.

Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek,

Megtanulnak veszekedni.

Ha a gyerekek kicsúfolva élnek,

Megtanulnak szégyenlősnek lenni.

Ha a gyerekek megszégyenítve élnek,

Megtanulják bűnösnek érezni magukat.

Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek,

Megtanulnak türelmesnek lenni.

Ha a gyerekek bátorítva élnek, 

Megtanulnak bízni.

Ha a gyerekek dicséretben élnek, 

Megtanulják az igazságosságot.

Ha a gyerekek megerősítve élnek,

Megtanulják magukat szeretni.

Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, 

Megtanulják megtalálni a szeretetet a világban!

Nagyon sokféle gyerek van, nagyon sokféle nevelési mód. Tán mindegyik más. De ez a kettősség mindig megjelenik, ha nem is a végletekben.
A gyerekek nem csak ilyenek, vagy olyanok, de hiszem, hogy ez elsősorban rajtunk, szülőkön múlik.
Saját szememmel láttam olyan gyereket, akit a szülő folyton kritizált és nem akárhogyan: leginkább megalázó, csúnya szavakkal mindenki előtt. Ez a gyerek nem csoda, hogy társain vezeti le a benne felgyülemlett feszültséget, így próbálva önmagában egyensúlyt teremteni.
A szülő azt mondja, "kövér vagy" és közben folyton eteti gyerekét. Ha kell, ha nem, tolja bele a kaját. (nem ételt, szemetet)
Egy másik gyerek, aki: nagyon rossz, nagyon hirtelen haragú, kezelhetetlennek kikiáltva, aki tanulni sem akar. Ez a fiú tegnap a könyvtárban kedvet kapott Marcelltől az olvasásra egy nagyon aranyos mesekönyvből. Marcell szívesen átadta volna neki, de a nagytestvér (nem volt vele szülő, csak egy két évvel idősebb fiú) azt mondta, nem kell neki, majd olvas mást. Láttam szemében egyszerre a sóvárgást és a csalódást. Ez a gyerek soha nem fogja megszeretni a tanulást, és továbbra is "kezelhetetlen" marad, hisz mindig csak próbálni fogja elérni vágyait, de nem kapja meg.

Elgondolkodtató, hogy vajon egy kis odafigyeléssel, egy kicsit tudatosabb neveléssel vajon ezekből a gyerekekből mi lenne? Mit érnének el? De ha "csak" egy boldog, kiegyensúlyozott életet, akkor már megérte, nem?

Magamban mindig mosolygok kicsit, mikor megdicsérik Marcellt, és a szülők példálóznak gyermekeik előtt vele, amiért egymaga húzza a hatalmas táskáját.

Ezek a szülők biztosan nem olvasták a faliújságra kihelyezett Hokis szülők tízparancsolatát:

Mit nem szabad tenni egy  szülőnek?

1. Beavatkozni az edző tevékenységébe edzésen és mérkőzésen.
2. Kierőszakolni fia beállítását a csapatba.
3. Palánkhoz hívni a gyereket és tanácsot adni neki, hogyan kellene játszani.
4. Cserepad területére lépni.
5. Az öltözőbe belépni (kivéve, ha az edző kéri erre).
6. Dohányozni a jégcsarnokban.
7. Rákiabálni a játékvezetőre.
8. Vinni a gyerek bármilyen felszerelését.
9. Hétvégi telektúrával az edzés vagy mérkőzés kihagyására kényszeríteni a gyereket.
10. Elfelejtkezni a fia szerelésének rendszeres ellenőrzéséről (a mez, korcsolya,fejvédő csavarjainak stb. állapotáról).

Mivel Marcell annyiszor hallja a megjegyzéseket, már neki is kezd feltűnni, hogy a társai helyett legtöbbször a szülők viszik a felszerelésüket.
Elkezdett reklamálni.
- Semmi baj kicsim, viszem a cuccaid, de akkor én megyek fel a jégre.
- Na de anyaaa, te nem mehetsz fel - és kinevet.
- Oké, de akkor neked kell vinned! Annak aki jégre megy benne!
Majd szó nélkül, mosolyogva húzza tovább a táskáját, amibe egyébként még ő maga is beleférne :) , és büszkén élvezi tovább a többiek dicséretét.
Imádja, ha dicsérik! Ilyenkor mindig rám néz, és mintha azt mondaná a szemével: Köszönöm, anya.

Rettentő jó érzés. Talán az egyik legjobb a világon!


ANYA

A lehetőség

Nagyon sokat gondolkodtam az utóbbi napokban, hogy ezt a számunkra akár egy életre meghatározó történést megírjam-e. Nem másért, csak a már-már kellemetlen és elszomorító irigyek miatt.

Már nem tudjuk kivel beszélhetünk, kinek mesélhetünk, mert egyre több és több ismerős vált át. Eddig leginkább azt éreztették, hogy mi fújjuk fel a dolgot fiúnk tehetsége körül, mára már mindenki elismeri, hogy  ő tényleg jégre született. Igaz, ebben rengeteg munka is van, rengeteg akarat és maximalizmus, a "legjobbnak lenni" folyamatos érzése Marcellban. Mindezt látva egyre több irigyünk van.
Viszont szerencsére egyre több azoknak a száma is, akik elismerik, elfogadják és pozitívan biztatnak minket.
Az ő biztatásukért és szeretetükért döntöttem úgy, hogy elmesélem mi is történt velünk az utóbbi időben.

Kettős érzés tolong bennem: egy mély bánat és egy hatalmas öröm.
Az utóbbi heteket egyrészt édesanyám betegsége, és halála tette mélyen szomorúvá, másrészt egy érdekes levélváltás, majd egy megbeszélés adott végtelen büszkeséget és örömöt. Mindez egy időben.
Hát lássuk, mi is ez az öröm!
Pár hete, Marcell egyik edzése után egy kanadai jégkorongos keresett meg minket, és dicsérte, tehetségesnek ítélte fiunkat. Ajánlott egy nyári tábort, ami nagyon hasznos lenne Marcell fejlődése érdekében. Természetesen külföldön.
Majd e-mail-en is küldött át pár ajánlatot, miből is választhatunk. Mindez angolul történt, ami megnehezítette számunkra a megértést.
Jó, jó! Tábor. Tornák. Kanadában, Amerikában, esetleg Litvániában...
Választunk, majd kifizetjük a költségeket, az utazást és kész is.
Mire másra is gondolhattunk volna, hisz itthon erről szól a táboroztatás.

A héten azonban sikerült egy közös időpontban, immár tolmács segítségével (örök hála Ricsi!) leülni és átbeszélni, miért is ragaszkodik ennyire Marcellhoz.
Nem volt könnyű eltekinteni a magyar táboroztatási rendszertől és megérteni, hogy milyen lehetőséget kaptunk.
Világossá vált számunkra, hogy ez a "jóakaró" egy úgynevezett "megfigyelő", akinek az a dolga, hogy keresse a tehetségeket.
A céghez - akinek dolgozik -, nem lehet másképp bejutni, csak megfigyelő ajánlásával. Ők viszont a lehető legtöbbet hozzák ki a gyerekekből.
Ennek bizonyítéka, hogy ma már 34 NHL (National Hockey League) játékos került ki a kezük közül és rengeteg tanítvány más ligákban találta meg számítását. Az egyik leismertebb cég a jégkorong tengeren túli történetében.

Marcell teljes természetességgel fogadta a hírt.
Nem úgy, mint mi. A döbbenet és a büszkeség csatát vívtak bennünk. A büszkeség győzött.
Igen, Marcell valóban tehetséges. Marcell valóban a jégre született. Marcellra valóban nem mindennapi élet vár.

Már tudjuk, hogy akárhogy is, de nyáron az Egyesült Államokba megyünk egy hétre. Még nem tudjuk, hogy hogyan, de az elkövetkező hónapok ennek a megoldását tartogatják.
Nincs más dolgunk.
Meg kell teremtenünk mindezt, még ha erőnkön felül is...


ANYA

Kemény munka gyümölcse

Kedves Blogolvasó!
Bemutatkozom. Büki Ferenc, az Apa vagyok! Rám került a sor, hogy írjak. Na nem azért nem írtam eddig, mert nem tudtam, de most ANYA sajnos nem tudott ott lenni Marcell egy nagyon fontos tornáján Dunaújvárosban, ezért én jövök! De félre a zöldségeket, jöhet a lényeg!

Marcellt az a megtiszteltetés érte pénteki nap edzés után, hogy mini csapatunk vezetőedzője, Ládai András megkeresett minket a melegedőben.
-Sziasztok! - szólt András - szeretném elkérni a telefonszámodat, mert Marcellt behívnám a Mini csapat tornájára, ha el tudtok jönni.
- Persze - feleltem - nincs semmi akadálya.
Ebben a pillanatban még nem volt biztos, csak annyit mondott, este felhív!!! Persze Marcellnek sem kellett több, rohant barátaihoz elmondani a hírt! Kicsit visszafogtam ugyan, hisz még semmi sem volt biztos!
Persze Marcellnek fülig ért a szája! Ezt nem lehet leírni, nagyon boldog volt, még nem láttam ilyennek.
Egy óra elteltével csörgött a telefon, András volt.
- Szia, nem várok estig Marcell jön a tornára és játszik! Reggel háromnegyed 7-kor indulunk.
Persze este Marcell alig akart elaludni, hisz repült a boldogságtól.
- Apa! Végre a barátaimmal játszhatok! Imádom!!!
- Apa! Anyát ne hívjuk fel, megvárom!
Persze felhívtam, mert este 10:30-ra ér csak haza. Azt nem tehettem meg, hogy nem szólok neki, hisz reggel 5-kor mit mondok, hova megyünk. :)
Most tapasztaltam meg igazán, mit jelent egy ilyen nap: felkelés, kajakészítés, bepakolás, gyerek összeszedés, indulás.
A jégcsarnokhoz érve "régi" szülőkkel való találkozás furcsa, de jó érzés volt. Több, mint egy éve is van már, hogy velük mentünk akkor még szupermini tornára. Bár azóta is nap, mint nap találkozunk velük.
Jajj, visszakanyarodva az estéhez, Marcell azt mondta, ő akarja Anyának elmondani, mert ő dolgozott meg azért, hogy bekerülhetett a Mini tornára, és milyen igaza van! Egy ilyen tisztalelkű és alázatos kis lény, mint ő 6 és fél évesen is tudja, mit akar az élettől.
Büszke vagyok rá nagyon!!!

Elindultunk! Mi szülők az úton megbeszéltük az élet nagy dolgait, volt rá 40 percünk, míg odaértünk.
Marcell egész más volt, mint az eddigi tornákon. Lehetett vele beszélgetni és ő is beszélt mindenkivel.
Macell cserejátékos lett, ami persze nem nagyon tetszett neki, de valami furcsát láttam rajta: elkötelezettséget, magabiztosságot.
Igazat megvallva ilyet én nem láttam még a gyereken!
Elérkezett az első meccs. Az első ellenfél Dunaújváros csapata volt. Marcell 3 percet játszott, de azt valamilyen fantasztikusan. Más volt, mint a szuperminin. Meg voltam lepődve, de valószínűleg más is meglepődött rajta.
Amikor a jégre lépett játszani, hajtott, figyelt, azt játszotta, amit az edző kért. Nem kellett osztani, hogy menjen vissza védekezni, vagy éppen passzolni.
Sajnos ezt a meccset elvesztettük, de Marcell 6,5 évesen nagy csatát nyert a II. STEEL BULLS TOURNAMENT U9 Nemzetközi tornáján. Nagyon jó volt látni, ahogy a csapattársai mennyire dicsérték őt jó megmozdulásaiért.
Összességében az első meccsen a sorában egy gólpasszig jutott és több blokkolásig!
Második meccsüket a Győr ellen játszották és brillíroztak a gyerekek. Marcell már nem csere volt a nap hátralévő részében, hanem beverekedte magát a 3. sorba, és a nap végéig ott is játszott. A fiúk ezt a meccset megnyerték. Boldogok voltak.
A nap hátralévő részében még 3 meccset játszottak a gyerekek.
Nagyon tanulságos volt mind a szülőknek, gyerekeknek, edzőknek.
Az utolsó meccsükre visszaért Marcell imádott edzője, mentora, Faragó Gyula is. Lepacsiztak a jégen, és picit beszélgettek. Ezután szerintem Marcell rátett még egy lapáttal és gyönyörűen játszott, egy gól is íródott a neve mellé. Megmutatta edzőinek, hogy megérdemelte ezt a lehetőséget a minisek között!!!
Remélem nem ez volt az első és utolsó!!!

A nap végén jött az igazi meglepetés.
Éremosztás.
De nem akármilyen.
András félrehívta a gyerekeket, hogy megkapják a jutalmukat, az érmeket.
Mi szülők ezt sajnos nem hallottuk, pedig jó lett volna, mert Marcell egy másik díjjal gazdagodott. Csapaton belül a legjobb játékosnak választották. Nagyon büszke voltam rá. Azt hiszem, így utólag visszagondolva megérdemelte. Ezt a díjat minden csapatból egy gyerkőc kapta. Nálunk a fiam.
Büszke vagyok rá!!!

u.i.
Két érzés kavargott bennem ezzel a díjjal kapcsolatban.
Vajon miért ő kapta? Mert a legfiatalabb? Gólt lőtt, gólpasszt adott, védekezett, tette a dolgát, amit mondtak neki. 6.5 évesen a 9 évesek tornáján vett részt. Az egész mezőnyben a legfiatalabb volt, de felvette a versenyt velük. Bebizonyította, hogy ott volt a helye. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk edzőktől, szülőktől!!!
Másik érzés: Igen! Learatta a kőkemény munka gyümölcsét. Bizonyított!!!

Üdvözlettel:
a büszke APA