2016.08.10.
Várt és váratlan, jó és rossz történések követték egymást, de végül Marcell ma reggel ismét repülőre ült.
Némi izgalommal, de csupa természetességgel fogadta a hírt, hogy újabb torna várja őt a tengerentúlon. Ezúttal New York, majd Philadelphia az úticél.
Az ő szempontjából ha lehet, most még jobban összevágnak a dolgok. Várja, hogy megismerhesse a csapattársait, hisz innentől kezdve rendszeresek lesznek a találkozásaik. Ő még nem tudja, csak érzi annak a bizonyos első benyomásnak a fontosságát, mert hiszen tudat alatt ugyan, de ő is ez alapján ítéli majd meg őket.
Alig pár napja tudtuk meg, hogy lesz még egy magyar fiú a csapatba, amitől ha lehet, még jobban feldobódott.
- Anya, anya! Ő legalább érteni fogja, mit mondok! - lelkendezett.
Ezúttal attól sem kell tartania, hogy nagyobbakkal játszik, hisz most már a saját korosztályában mutathatja meg magát. Itt várhatóan még jobban ki fog tűnni a koritudásával, gyorsaságával, korongvezetésével és azzal a mérhetetlen alázatával.
Előnye még az előző tornához képest, hogy itthon már másfél hete elkezdődtek a jeges edzések, így felkészültebb lesz, mint előzőleg, amikor is majd' 2 hónap kihagyással lépett jégre.
Ezúttal Apával kettesben mennek a hosszú útra, ami bizonyos szinten mindhármónkat megvisel. Az utóbbi másfél évben munkám miatt sok tornát és mégtöbb edzést voltam kénytelen kihagyni, most azonban akadályozó faktornak belépett az utiköltség is.
Tegnap este - mielőtt munkába indultam volna - ismét megkaptam az időnként felszínre törő, számomra azonban egyik legfájdalmasabb és legnehezebben megválaszolható kérdést: "Anya, miért mindig csak Apa néz meg engem?"
Pedig a válasz nagyon egyszerű, mégis szívembe markol és lebénít a kérdés. Ezt a kieső időt nyilván bepótolni már nem tudom soha, de bízom benne, hogy eljön majd az az idő is, hogy bármikor néz fel a lelátóra - legyen a edzés, vagy tétmeccs - mindig megtaláljon a szemével.
ANYA
