Szeretem ezt a világbajnokságot!
Ez már a harmadik.
16 ország színeiben mintegy 250 magyar kis jégkorongozó véletlenszerűen összesorsolva.
Megannyi kritikát kapott már a rendezvény, de én mindig is úgy gondoltam rá, mint egy ragyogó lehetőségre, ahol új barátságok köttetnek. Pláne az után, hogy a tavalyi "világbajnokságon", amikor is Marcell egy csapatba került Halász Márkkal, a dunaújvárosi csapat kiváló kis kapusával és barátok lettek, már biztos voltam benne, hogy -legalábbis nálunk - elérte célját.
Nagyon várta Marcell, hogy idén is Márkkal lehessen egy csapatba, és nagyon boldog volt, mikor Norvégia csapat névsorába a sajátja mellett barátja nevét is megtalálta.
A többi név ismeretlen volt még, ahogy az edzőé is, így mind barátság, mind a várható végeredmény szempontjából is rengeteg lehetőséget és kérdést rejtegetett magába ez a torna.
Tudtam, hogy Marcell nagyon jó formában van annak ellenére, hogy a szezon közepe nem megfelelően alakult. De a nehézségek ellenére is fent tudtuk tartani benne a motivációt, ami még mindig sokkal erősebb holmi visszahúzó erőnél. Már szinte rutinná vált, hogy minden évben elölről kell kezdenie a bizonyítást az épp aktuális edző felé. És év végére mindig eljutunk oda, hogy tényleg nem semmi a gyerek. Mindeközben, mint szülőknek hatalmas felelősségünk van abban, hogy átlendítsük a nehezebb, és sokszor igazságtalannak vélt helyzeteken is. Mindenesetre kemény leckét kap ennyi idősen. De talán mindezekkel a küzdelmekkel együtt képes arra a teljesítményre, amit az elmúlt hétvégén bemutatott.
Hiába sulykoltam bele, hogy ez most tényleg csak egy játék, ne vegye túl komolyan, inkább csak ismerkedjen, barátkozzon, de ő most sem tudta megtagadni önmagát. Első pillanattól kezdve keményen küzdött.
Egyik ilyen jól sikerült meccs után, mikor boldogan és elégedetten jött le a jégről megkérdeztem tőle:
- Marcell, tudod ki ez a fiú?
- Most már igen, Anya!
- Emlékszel mennyire haragudtál rá a MAC tornán, amikor ellenfélként nem egyszer leszerelt? Ő volt az. Most meg egy csapatban milyen csodálatosan együtt tudtok játszani.
- Igen, és ezért olyan jó ez a világbajnokság. - válaszolta
Az utolsó, döntő meccs előtt Dánia csapata ellen azért kicsit izgultam. Ha már idáig eljutottak milyen szép is lenne nyerni. De az első pár perc után egyértelműen látszott fölényük. Ezt a meccset is magas gól különbséggel zárták.
16 ország zászlaja alatt ezúttal Norvégia került ki győztesen!
Átöltözve, az eredményhirdetésre várva kezdtem őt hiányolni. Már jó ideje eltűnt. Végig jártam a csarnokot, majd egyszer csak megpillantottam a lelátó egy távoli részén. Barátjával, Márkkal nézték a még zajló meccseket és elmélyülten beszélgettek, majd néhány pillanattal később önfeledten játszott, rohangált ( hat keményen lejátszott meccs után is ) és bohóckodott a fehérvári csapattársaival, akik a nap folyamán még olykor ellenfelek is voltak.
Nem győztük begyűjteni a dícséreteket.
Az egyik csapattárs anyukája még azt is megjegyezte, hogy az "első sorunk fényévekkel áll a többiek felett". Az erős túlzástól eltekintve is büszkén fogadtam a bókokat. Marcell inkább elmenekült. Szereti hallani a dícséreteket, de mégis olyan megszeppent és visszahúzódó lesz, mikor szemtől-szembe kapja.
Tegnap, ahogy felolvastam neki a hétvégére csapatába sorolt edző, Wehli Márk üzenetét, láttam arcán a büszkeséget.
- Anya, olvasd el újra! - kérte
- "Zseniálisan tehetséges és alázatos, már csak a szerencse kell, hogy mellé álljon! Nagyon büszke leszek ha sikerül, pedig csak egy napot töltöttem vele!" - becsukott szemmel, mosolyogva, elégedetten hallgatta. Én pedig boldogan olvastam.
Anya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése